Hans Fallada: Mi lesz veled, emberke?/ Münchner Kammerspiele, Berliner Festspiele, Theatertreffen 2010
2010.05.13.

Az úgynevezett „új tárgyiasság” egyik markáns írójának műve a weimari köztársaság dekadáló atmoszféráját jeleníti meg. Mindez azonban csöppet sem érdekelte Luk Percevalt, amikor a Münchner Kammerspielében megrendezte Hans Fallada Mi lesz veled, emberke? című művét. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Anette Paulmann
Anette Paulmann és Paul Herwig

A Berliner Festspiele legfontosabb programsorozatának, a Theatertreffennek a keretében a Fesztiválszínházban vendégszereplő Fallada-előadás majdnem üres színpadon játszódik; ezzel a „majdnemmel” azonban a tér nagyon is tele van. Középen ugyanis egy szárnyasoltárra emlékeztető kubus áll, melynek kitárt ajtói egy bonyolult zenegépre engednek rápillantani (a díszletet Anette Kurz tervezte). Felül egy tangóharmonika, alatta hatalmas xilofonra emlékeztető hangszer, az alatt pedig egy pianínó kis kalapácsai láthatók. A hangszer-zenekar a dramaturgiailag emelt pontokon megszólal, olykor világít is. A hátsó falon időnként képsorok peregnek: a húszas évek Berlinjének jellegzetes képsorai. Bár lehet, hogy a mai Magyarország nyűtt arcait láttam.

Johannes Pinneberg, Fallada regényének - Mi lesz veled, emberke? - archetipikus kisembere archetipikus kisember-vágyakat dédelget: család, munka, boldogság. Luk Perceval rendezésének első jelenete ugyan a nőgyógyásznál játszódik, ahová azért megy a szerelmespár (Pinneberg és az ő „báránykája”), hogy fogamzásgátláshoz kérjék az orvos segítségét, de elkéstek: Emma „Bárányka” bizony már terhes. Paul Herwig Johannes-alakításának első nagy pillanata ez: némán és gyorsan jutni a döbbenettől és bosszúságtól a felszabadult örömig és a nősülésig. Boldogan ölelkezik össze a pár, csókolják egymást rogyásig – és ez az összeborulás voltaképpen az előadás refrénje lesz; sokszor visszatér, épp csak módosul kissé az ürügy, a cél, az intenzitás. Hiába: számos okból és számos módon lehet szerettünk nyakába borulni…

És miközben a két színész – Herwig mellett Annette Paulmann Emma Mörschel szerepében – a színpad elején állva-mozogva tart a következő megoldandó feladat felé (bemutatkozás a szülőknek, lakáskeresés, munkahelyi aggodalmak, stb), köröttük hét színész játssza a szűkebb és tágabb környezet figuráit: Johannes anyjától az áruházi kollégáig vagy húsz másik szerepet; elsőrangú színészek valamennyien, az átváltozás bűvészei és a tömör karakterábrázolás művészei. Perceval színpadán nagy a mozgás, és a megannyi mikrorealista dialógus és Bárányka (a magyar színpadon Kúnos László fordításában Angyalka volt a neve) hasának növekedése közben szépen megképződik az a vonal, amely összerendezi a jeleneteket és közéjük simítja a zenélő-világító zenegép működését: spirál lefelé.

Peter Brombacher és Paul Herwig
Peter Brombacher és Paul Herwig

Gazdasági válság van. Pinneberg nem tehet róla, de ellene sem: a kiszolgáltatottság az áldozat szerepét osztja rá, de a küzdő áldozatét: feszül ellene, amíg lehet. Perceval egyrészt a család – a társadalmi alapegység, ugyebár – integritását, a születendő gyerek és az egymást igazán mélyen szerető emberpár erejét ábrázolja nagy empátiával, és a fennmaradásért folytatott birkózásban az apró örömöket, a hiszékenységet, a reményt. Hogy megőrizve az emberi méltóságot, ezt is túl lehet élni.

Mit is? A munka elvesztését, például. Kerül másik munka: Pinneberg egy áruházban öltönyt ad el – „született eladó”, mondja róla az edzettebb belvilágú kolléga, Kleinholz, akiből barát-féleség lesz később (André Jung mély alakítása) –, és noha a pénz megint kevesebb, ráadásul ismét költözniük kell, mert a „házinéni”, vagyis Pinneberg anyja szerelmi szolgálatait ajánlgatja hirdetésben a nagyvilágnak, egyelőre talpon maradnak, egzisztenciálisan és morálisan is. Aztán jön a kvóta – a főnök kirúgással fenyeget, ha Pinneberg nem teljesíti a teljesíthetetlen eladási összeget –, amely az első igazi megroggyanást hozza: Pinneberg a földön csúszva könyörög kétségbeesetten a vevőnek, rázúdítva nyomorult élethelyzetének minden keserűségét.

A spirál mozgása felgyorsul, a színpadi jelenetek is egyre tempósabban váltják egymást, és egyre szűkebbre fókuszálnak: Pinneberg méltóságára. Ami megroggyan már akkor is, amikor az időközben háromtagúra bővült család elemi szükségleteire Emma teremti elő a soványka pénzt cselédmunkából és varrásból; őt is becsapják, megalázzák, de érzelmi töltéséből és anyaságából még arra is marad ereje, hogy férjében tartsa a lelket. A gyerekre már Pinneberg vigyáz, és hosszan nézi vele a végzetes sodrású folyót.

Anette Paulmann, Paul Herwig
Anette Paulmann, Paul Herwig, André Jung és Wolfgang Pregler. Fotó: Andreas Pohlmann (A képek forrása: berlinerfestspiele.de) 

Az egykor elegáns, rendezett külsejű kishivatalnok mostanra szakadt lumpenné vált; mintha szaga lenne, kiveti magából a sikeres túlélők közönyös serege. A lecsúszás megállíthatatlan, jelei eltitkolhatatlanok: immár nincsen út fölfelé. Egy keserves hazaúton, a rendőrök elől való menekülésben tudatosul a férfiban, hogy a társadalom leszámolt vele, hogy az egzisztenciája után oda az is, amit a leginkább óvni próbált: az emberi méltósága. A páriának nincs emberi méltósága.

Paul Herwig játéka ismét csúcspontra ér: keserves zokogásban osztja meg feleségével személyisége széthullását. „Már senkinek sem tudok a szemébe nézni”, mondja; mire Annette Paulmann vaskos, belső erőtől duzzadó Emmája átöleli, és csak ennyit válaszol: „Nézz az én szemembe.”

Egy emberpár kicsúszott a társadalom összes hálójából – és Perceval nem leckéztet, nem mutogat ujjal, nem keresi a felelőst, csak az empátiát, a szolidaritást mutatja meg nekünk. Csak.

Szerző: Csáki Judit
Díszlettervező:  Anette Kurz,  Jelmeztervező:  Ilse Vandenbussche,  Világítástervező:  Max Keller,  Dramaturg:  Matthias Günther,  Rendező:  Luk Perceval,  Szereplők:  Paul Herwig,  Annette Paulmann,  Gundi Ellert,  Wolfgang Pregler,  André Jung,  Hans Kremer,  Stefan Merki,  Peter Brombacher,  Tina Keserovic,  Időpont:  2010. május 11.
Megítélt támogatás: 150 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Csáki Juditnak németországi szakmai útra (2009)