Duda Éva Társulat: Faun / Nemzeti Táncszínház, Táncfórum 2010
2010.05.04.

Duda Évát új darabjában, a Faunban mintha a Tavaszi áldozat problémaköre érdekelné a leginkább. A medenceszerű színpadon artisztikusan érzéki birkózás zajlik az áldozat és tettesek között. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Középen: Jónás Zsuzsa
Középen: Jónás Zsuzsa

1912. május 29-én mutatta be az Orosz Balett az Egy faun délutánját Párizsban Claude Debussy zenéjével, Léon Bakst díszleteivel és jelmezeivel, a címszerepben a koreográfussal, Nizsinszkijjel. Az antik görög vázák (és a hasoncímű Mallarmé vers) ihlette bemutató hatalmas botrányt kavart. Nem csupán azért, mert az utolsó jelenetet Nizsinszkij egyértelmű autoerotikus gesztussal zárta, hanem azért is, mert a koreográfia – a vázaképek felidézések reményében – némiképp statikusnak hatott. Szokatlan, eredeti, szexuálisan túlfűtött és botrányos volt tehát a darab: többnyire ezt, a közel száz évvel ezelőtti merészséget próbálta és próbálja megközelíteni az összes további interpretáció.

Jelen esetben Duda Éva a csoportos szex nyílt – bár hangsúlyosan esztétizált – ábrázolásával vállalkozik erre. Viszont már a címmel is – Faun – rögtön jelzi, hogy csupán asszociatív módon kötődik az Egy faun délutánjához. Ne keressünk tehát nimfákat, kendőcskét, egyezzünk ki azzal, hogy ösztönvezérelt figurákat látunk a színpadon. A faun-toposz persze azért megjelenik a darabban: a főhős szarvszerűen viselt haja, jellegzetes mozgása (sőt, egyes enigmatikus Nizsinszkij-pózok távoli megidézése is) utal rá, mint ahogy Lévai Ádám kivetített grafikái is, melyeken számtalan faun-alak rétegződik egymásra. Mégis, úgy tűnik, mintha Duda Évát továbbra is az érdekelné leginkább, hogyan viselkedik a csoport egy kívülállóval, hogyan szedi szét, hogyan darálja be: mintha ezt a Faunt leginkább egy másik, enigmatikus darab, a Tavaszi áldozat ihlette volna.

Elöl: Jónás Zsuzsa és Mikó Dávid
Elöl: Jónás Zsuzsa és Mikó Dávid

Néhány mondatnyi közbevetés a – koreográfus által tervezett – díszletről: egy hatalmas, lapos, vízzel telt medence közepén helyezkedik el egy apró, füves tisztás hatását keltő úszó színpad, mely később több darabra esik szét. A színpadteret áttetsző muszlinfüggöny takarja, erre a hullámzó, lebegő felületre vetülnek a darab kezdetén Lévai Ádám grafikái. Van tehát valami képlékenysége, megfoghatatlansága, illuzórikus jellege ennek a térnek, mintha egyetlen biztos pont, egyetlen kapaszkodó sem lenne rajta: csapdaként szolgál, mely biztosan elnyeli majd a főhőst. (Érhető szimbolika: a kezdetben kifejezetten magányos, megközelíthetetlen, „víziszonyos”, szinte nemtelen lény később a nemiség óceánjában lubickol.) A víz különben sok szempontból hatásos, látványos eszköz: a vizes ruha levetkőzteti a szereplőket, a nagy ívben felfröcskölt vagy levegőbe spriccelt víz látványa fotóra kívánkozik. Ami viszont koreográfusi szempontból is nagyon érdekes, hogy az emberi mozgás radikálisan átírható egy vízzel telt medencében: a vízben a test csúszkálhat, lebeghet, a táncos rávetődhet egy-egy apró, bizonytalan tutajként lebegő színpad-darabra, a szereplő rábízhatja magát a vízre. De közben mégsem árt óvatosnak is lenni mindezzel, Duda Éva darabjában sajnos túl sok az utánérzés: az artisztikusra vett vízfröcskölésről először a tíz évvel ezelőtti Juronics-darabok ugranak be, a többszereplős szex-jelenetekről Gergye Krisztián érzéki embergúlái, a medencebeli hason csúszkálásról pedig Dave St-Pierre táncosai az Egy kis gyöngédséget, a francba című darabból.   

Jelenetkép az előadásból
Jelenetkép az előadásból

Jónás Zsuzsa kiválasztása a címszerepre sokat ígérő, izgalmas döntésnek tűnt, és kezdetben még van is remény arra, hogy a táncosnő ebben az androgün szerepben emlékezeteset alkosson. A darab egy szólisztikus résszel indul, melyben a főhős magányosan, négykézláb keringve járja be a territóriumát – egy aprócska zöld szigetet a vízben. Furcsa, idegen, titokzatos, animális lénynek hat, egészen addig a pillanatig, míg nem zavarja meg senki. A mozgásában van valami feszes merevség, előkelő riadtság, vadság, tétova büszkeség, originalitás, amit jó lett volna kitartani a teljes darabon át, kár, hogy az újabb szereplők belépésével ez az eredeti mozgásvilág átadja a helyét a jóval sematikusabb és passzívabb áldozat-szerepből következő mozdulatoknak. Végeredményben ez a fő probléma a Faunnal: Duda Éva bedob egy különleges főhőst, majd minden dominanciájától és eredetiségétől megfosztva a vágy passzív tárgyává teszi. A tárgy pedig éppen azért tárgy, mert elveszti személy-jellegét, mert felcserélhető, mert nem egyedi. (Különben remélhető, hogy a közelgő Monotánc Fesztivál – melyben a Jónás Zsuzsára írt szerep szólóvá alakítva bukkan majd fel – fog majd pozitív meglepetéseket tartogatni.)    

Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)
Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

Grecsó Zoltán és Mikó Dávid tépett ruhában, ragadozóként kúsznak elő, ők ragadják meg elsőként a furcsa, idegenül viselkedő lényt, aki kíváncsi riadtsággal fogadja támadóit. Az újonnan érkezők egy stilizált megerőszakolás-jelenetbe kezdenek, ehhez a roppant érzékinek képzelt Laokoon-csoporthoz csatlakozik később Lázár Eszter és Simkó Beatrix, hogy némi biszexuális színezettel árnyalják az eseményeket. Ekkorra már részekre szakadt a kis tisztás, négy darabban úszik a vízen, a faun szarva vizes fürtökben tapad a vállára, az események pedig leginkább vízi, csoportos szexjelenet felé tartanak. Semmi gond nem lenne különben ezzel az érzéki játékkal, ha minden szereplő önszántából venne részt benne, de hogy egy megerőszakolásnak induló helyzet csapjon át önfeledt élvezetbe, az nonszensz. Persze, az erőszak és a szex összemosása a táncszínpadokon közkedvelt és elfogadott toposz, bármennyire bizarr is ez. Pedig amikor egy menekülő szereplőnek többen esnek neki, de úgymond élvezi, nagyjából annyira hiteles, mint amikor csoportos nemi erőszak esetén a tettesek azzal érvelnek a bíróságon, hogy áldozatuk „kiprovokálta” az aktust. A szexuális tárggyá válást érzéki beavatásként ábrázolni csúsztatás, mert ez a szereposztás a passzív áldozatnak minden, csak nem erotikus, maximum a támadók, vagy a voyeur-szerepbe tolt nézők számára lehet az.

Érdekes a darab zárásaként felbukkanó Bora Gábor szerepe: jellemző, hogy elsőként az árnyéka bukkan fel ennek a furcsa lénynek. Mintha egy ősöreg, göcsörtös fa ébredezne évszázados álmából, egy elátkozott, vadromantikus szellemalak, aki magával viszi az eltikkadt, magára hagyott, elárvult testet, mindazt, ami még megmaradt ebből a valaha büszke, vad, törékeny lényből.

Kapcsolódó cikkeinket a Táncfórum 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Szoboszlai Annamária: Nem-erotikus ajánló 
Péter Márta: Állati nimfák 

Cím:  Faun,  Koreográfus:  Duda Éva,  Díszlettervező:  Duda Éva,  Jelmeztervező:  Masa Richárd,  Zene:  Debussy,  Sztravinszkij,  Kunert Péter,  Fényterv:  Kovács Gerzson Péter,  Videó:  Gothár Márton,  Grafika:  Lévai Ádám,  Táncosok:  Jónás Zsuzsa,  Bora Gábor,  Grecsó Zoltán,  Mikó Dávid,  Lázár Eszter,  Simkó Beatrix