Elegáns urak, aranybarnába öltözött hölgyek üldögélnek, keringélnek, kóvályognak, futkosnak a napsárga abrosszal borított, holdezüst terítékkel rakott hatalmas körasztal körül. Zaklatottságuk oka, hogy benyomásuk szerint a Mucsi Zoltán játszotta Romeo Daddi gróf hirtelen megőrült. Bizonyos jelek kétségtelenül erre utalnak, például az ember ritkán locsolja magára az étekhez előkészített öntetet.
 Szorcsik Kriszta és Spolarics Andrea |
A Czegő Csongor dramaturgi közreműködésével jócskán és előnytelenül megrövidített szövegből (fordította Lator László) nagyjából kiderül, hogy a grófot felesége vélt hűtlensége vetkőztette ki önmagából. Az asszony körül csakugyan, noha eredménytelenül legyeskedő Nicola Respi márkit, továbbá Giorgio Vanzi tengerésztisztet és feleségét, Ginevrát, s magát a vétektelen nejet, Bicét is gyötri a lelkifurdalás a kedvezőtlen változás miatt. Az érzelmi földrengés Romeóból feltépi három évtizeddel ezelőtti gyerekkori (akaratlan) bűne meggyónását: indulatból és önvédelemből megölt egy parasztfiút, aki viszont odacsapott a kőhöz egy foglyul ejtett gyíkot. A látszólag bomlott férfi egyszerre akar vezekelni és megbocsátani, egyszerre kínozza és ébreszti öntudatra környezetét. Olyan felbukkanó apró ténnyel is, mint hogy épp ő és Ginevra lépett nemrég félre, holott a pásztoróra egyikük tervei között sem szerepelt: „nem ők voltak”, akikkel a dolog megesett. Mit követ el ténylegesen valaki, s mi az, ami elkövetődik? Ezeken a kérdéseken a szereplők hosszasan rágódnak, a nők ki is mondják, a férfiak csak magukban égetik az önzés kulcsszavait: „És velem mi lesz?” Amikor Giorgiónak tudomására jut az igazság (már ha egyáltalán az), nem habozik előrántani tengerésztiszti pisztolyát, Romeo meg szinte követeli, hogy beteljék rajta sorsa.
 Spolarics Andrea |
Mondvacsinált okfejtések, mesterkélt dialógusok váltják egymást, a szcenírozásnak és a színészi játéknak kell(ene) kiváltania a nem létező drámát. Dobre-Kóthay Judit jelmezei a társadalmi státus hűvöséről is informálva a végbemenő események ceremonialitását emelik ki. Bartha József ezúttal is beveti az általa kedvelt alulról világítást, s a nagy asztal, a teríték is a szertartásosságra utal (a legvégén majd a megmaradt négy figura hosszan, etikettesen táplálkozik a három szakács feltálalta szárnyasokból). A produkció váltó pillanata az, amikor az asztal kínálta eszközmunícióval sokat hadakozó közreműködők sebtiben lekapnak minden kelléket, s hipp-hopp, egy hatalmas medence tűnik elő. Ebben tölti Daddi gróf a halála előtti fél órát. Bocsárdi Lászlónak az Örkény Színházban játszott Élektra-variáció esetében sem jött be a vízmotívum dús színpadi alkalmazása. Most sem. Sőt, szinte semmi. A három bejárati ajtó helyett a hősöket a játéktérre bocsátó kék szekrények ugyanúgy nem, mint az expresszív kirobbanások (tányértörés stb.). Törekvő színészei nem beszélik azt a játéknyelvet, melyet ő ezúttal nem (ezúttal sem) tudott jogos és emlékezetes sikerei terepéről, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházból Budapest valamelyik színházába plántálni.
Intelligens dirigálás pálcájára intelligens színészek darálják a nagy semmit. Kálid Artúr (Respi) tanácstalanságát emelt hangba menekítve, Spolarics Andrea (Ginevra) ugyancsak az élesebb hangban és a hétköznapiasnak remélt természetesség mozdulataiban, gesztusaiban bízva. Jobban bejön Szorcsik Kriszta (Bice) inkább szemüveges vénlányt, mint feleséget sejtető, zárt, halk, pedáns szerepformálása, s a tengeri medve roppanású Ilyés Róbert messziségeket megnyitó mélasága: akárha most is az óceánt járná, mikor épp itt történik meg egy, két, három, négy vagy öt élet.
 Szorcsik Kriszta és Mucsi Zoltán. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu) |
Pirandello állandó nagy témáját, valóság és látszat konfliktusát, a lelki tájékozódás örök iránytalanságának, szomjának más művekből emlékezetes dialógusait halvány variációban pislákoltatja kései alkotása, a Nem tudni, hogyan. A néha összeszorított foggal beszélő, önmagába harapó Mucsi az elpangón protestáló-prófétáló Daddi helyett a remekmű, a Negyedik Henrik címszerepét inkább kaphatta volna. Ha a megszólalás recsegés-ropogásain finomítana, jól járna azzal a szereppel ő is, a színház is. A Bárkában csak azon izgulhatunk, a halott gróf és a medence fölé visszahelyezett, újra megterített asztal alól miként fogják a tapsrendhez a sokáig ázó Mucsit előhalászni. Sajna, újfent – már a darabzárás után – következik az asztalbontás, amivel a keveset mondó, ám hatásos szcenikai fordulatot is jelentéktelenné teszik. A Bárkának ezúttal nem sikerült vízre szállnia.
Vö. Stuber Andrea: Önkívület
Zsedényi Balázs: Milyen állat, ami benned él?
Koltai Tamás: Ellobban az élet
Sz. Deme László: Őrület-magok