Jelenet az előadásból. Elöl: Horváth Adrienn |
Nem véletlen, hogy az előadás címe majdnem azonos Shakespeare drámájának címével. A három koreográfus – Virág Melinda, Jónás Zsuzsa, Hámor József – és a két társalkotó – Gergye Krisztián és Szögi Csaba– hónapokon keresztül dolgozott azon, hogy a shakespeare-i dráma keltette gondolataikat egységes előadássá kovácsolja. Mégsem érdemes a KET Viharján számon kérni Shakespeare A vihar című drámáját. Jobban járunk, ha inkább igyekszünk a színpad felől érkező áramlatokra ráfeküdni, amelyek a színpad felől érkeznek felénk, és a drámaíró emblematikus művét nem az asszociációk végpontjának, hanem éppen azok kiindulópontjának tekintjük.
A színpadon elhelyezett hajókötelek, a táncosok homokszínű, hasítékokkal szabdalt ruhája, a színpadra szórt homok megteremtik a hajótörötti hangulatot, azonban ennél több konkrét utalást nem találunk a drámára. Többször érezzük ugyan, hogy megidéztetik Prospero szelleme, hogy jelen van a calibani vademberség vagy a varázsütésre megszülető szerelem, de a tíz táncos között a szerepek folyamatosan cserélődnek, a köztük lévő viszonyrendszerek képlékenyek, az individuumok széthulló szilánkokból állnak össze. Gyakori, hogy egy-egy szereplő érzéseit a többi táncos „szinkronizálja” artikulálatlan sikolyokkal, elhaló sóhajokkal és kísérteties kacajokkal. Leválik egymásról mozdulat és hang, a táncosok a színpad falára szerelt mikrofonok segítségével teszik hallhatóvá a társuk által eltáncolt fájdalmat, félelmet, megaláztatást.
Katonka Zoltán, Eller Gusztáv és Mádi László |
Az előadás fő motívumai a széthullás és összerendeződés. Már az első vizuális élményünk is ilyen. A sötét színpadi térben pergő filmet a szereplők kezében tartott apró fehér táblákra vetülve, darabokban látjuk. A folyamatosan mozgásban lévő mozaikdarabkákon megjelenő képsorokon a táncosok vízben lebegnek, medence alján lépkednek, vagy épp levegőért szomjazva úsznak fel a felszín felé. A képek némelyikén a víz mint harmóniát nyújtó, a világot lelassító és elnémító burok tűnik fel, máskor fullasztó közeg, amiből menekülni kell. A víz megöl vagy megtisztít, a vihar káoszt teremt, de egyben új rend kezdete is lehet. Minden viszonylagos tehát, s ez viszonylagosság a koreográfia másik állandóan visszatérő eleme.
Visszatér az is, ahogyan a táncosok két könyöküket arcuk elé emelik, miközben kezük ökölbe szorul. Ez lehet a védekezés jele, de a lesújtani készülő, támadó ember mozdulata is. Az össztáncok során szinte észrevétlenül rendeződnek át a szereplők közötti viszonyok kölcsönösből ellenségessé, hierarchikussá. A harmonikus páros tánc dulakodássá fajul, az elszigetelt emberekből egymást megtartó emberpiramis válik, amelyen egymás után felmászva végül „partot érnek” a tengeren hányódó utasok. A táncosok közötti kapcsolatok sokfélesége a díszletként és kellékként egyaránt megjelenő hajókötelek használatában is kifejeződik.
Katonka Zoltán, Hargitai Mariann, Asztalos Dóra és Gulyás Anna |
Míg a mikrofonnal felerősített sikolyok, vagy a színpad hátsó fala előtt felállított fakeretes fémrácsok zörgetése zavaróan sokszor ismétlődik, túl direkt és hatásvadász, addig a kötelek használata, azok mindenütt történő felbukkanása sokat ad az összélményhez. Az előadás előrehaladtával a kötél egyre több jelentést kap, és szájbarágás nélkül közvetíti az alkotók gondolatait. Legelőször a földön V alakban lefektetve pillantunk meg egy hajókötelet. Határt jelöl: a hajó, a tenger és a szárazföld, a sziget közötti határvonalat. Elválaszt és összeköt. Egyszer égbe vezető létraként szolgál, lehetővé teszi a menekülést, máskor béklyóba zárja a testet. Ugyanúgy értelmezhető a táncosok közötti kötelék, mint a kényszerítő kötelezettség szimbólumaként.
Emlékezetes jelenet, amikor a görnyedt, gúzsba kötött Mádi László testéről Horváth Adrienn önként kezdi el lefejteni szájával a kötelet, majd a férfi kiszabadult kezeivel elkezdi a lány köré csavarni azt. A lány végül a kötél szorításában embriópózba gömbölyödött kiszolgáltatott lénnyé válik, akit szállítható csomagként vesz a vállára a férfi.
Az előadás végén pedig Hargitai Mariannt, Asztalos Dórát és Gulyás Annát látjuk, amint kérlelhetetlen amazonként tartják pórázon az állatként vergődő és menekülni akaró Eller Gusztávot. Belekapaszkodik a nézőtér előtt a földön végighúzódó kötélbe, de a három lány visszaráncigálja a színpad hátsó felére. Ahogy hátrahúzzák, a férfi húzza magával a kötelet, végül az ismét V alakban áll, vagyis újra hajócsúcsot formál, csak most iránya épp ellenkező, mint az előadás elején. Vagyis mi vagyunk a hajón és a táncosok, úgy tűnik, megérkeztek, partot értek. E motívum megismétlése ugyan szép keretet ad az előadásnak, a kereten belül azonban nehéz bármiféle ívet felfedezni.
Palcsó Nóra. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu) |