30 év – A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje / MűPa, BTF 2010
2010.04.14.

A tavaszi fesztivál 30. kiadásának hivatalos záróhangversenyét a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a fesztivál elmaradhatatlan résztvevője adta, az idősebb testvér jogán. A zenekar 47 éve alakult, és 31 éve vette át a művészeti vezetését Sándor Frigyestől koncertmestere, Rolla János. MALINA JÁNOS CIKKE.

Rolla János
Rolla János

Jóllehet a hangverseny a Liszt Ferenc Kamarazenekar szempontjából nem függött össze kerek évfordulóval, egy ilyen fontos koncert mégiscsak visszatekintésre késztet. A recenzens személyes okokból a 70-es években és a 80-as évek első felében volt a legközelebbi kapcsolatban a zenekarral – annak az időszaknak a tagságából öten játszanak még az együttesben. Az utolsó mintegy másfél évtizedben tehát szinte teljesen kicserélődött a társulat; az évtizedeket végigkísérő hallgató azonban hitetlenkedve tapasztalja, hogy ez mégis ugyanaz a zenekar. No persze, Rolla János ma is a helyén van a maga legendás szerénységével és igényességével. Ne higgyük azonban, hogy mindez magától értetődik. Mármint az, hogy az alapító koncertmester ugyanazzal a delejes erővel és kirobbanó energiával vezeti a zenekart ma, mint tizenéves főiskolásként. Hogy számos meghatározó személyiségének elvesztésére–kiválására, a nagy fiatalításra a zenekar nemhogy tartásának megroppanásával, hanem végső soron megacélosodásával válaszolt. Rolla János pályájának rendkívüli teljesítménye a Liszt Ferenc Kamarazenekar zenei fiatalon tartása mind a mai napig. Kevesen képesek arra, hogy ennyi évtizedig a maximumra törekedjenek, és mégse fáradjanak bele. Csakis olyanok, akik nagyon szeretik a zenét. 

A Művészetek Palotájában rendezett április 5-i hangverseny fényét két kiváló vendégművész: a zongorista Gyenyisz Macujev és a trombitás Boldoczki Gábor emelte. Azt is mondhatjuk, hogy a Corellitől Sosztakovicsig ívelő műsor az ő egyéniségüket emelte ki, állította a középpontba. Mindkét félidő tisztán zenekari darabbal kezdődött – egy Corelli-concerto grossóval, illetve Bartók Divertimentójával –, amelyet az első félidőben a két szólista egy-egy versenyműve, a másodikban pedig egy sajátos kettősverseny követett. 

Boldoczki Gábor
Boldoczki Gábor

Corelli no. 4-es D-dúr concerto grossója arról tanúskodott, hogy az együttes a magas színvonal megtartásával is folyton érik, változik, alakul: ugyanaz a kohézió, lineáris feszítőerő ma lényegesen karcsúbb és áttetszőbb szólamokban materializálódik, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Nem változott, vagy inkább még fokozódott viszont az artikuláció világossága és a súlyok robbanékonysága – az a fajta robbanékonyság, amely azonban sohasem vezet a hang torzulásához. 

Boldoczki Gábor Bach rekonstruált A-dúr oboaversenyének trombitaátiratával mutatkozott be. A szépséges, gazdag trombitahangon és a virtuóz játékon túl valódi zenei rangját azáltal bizonyította Boldoczki, hogy tartózkodott a gyors menetek briliáns, ám gépiesen egyhangú lejátszásától: ehelyett a dallam struktúrájára és a harmóniai folyamatokra érzékeny artikulációs és dinamikai differenciáltság jellemezte zenélését. 

A hangverseny első tetőpontja Mozart K 453-as G-dúr zongoraversenyének ragyogó előadása volt. Ebben már a fúvósokkal is igen gömbölyűen és kiegyensúlyozottsan megszólaló zenekar és a csengő és érzéki szépségű hangon játszó Macujev együttes megszólalása élményszámba ment; ehhez járult azután a hibátlanul összehangolt zenei párbeszéd zenekar és szólista között, az a szigorú összefogottság és kontroll, érzelgősség nélküli érzelemgazdagság, játékosság és precizitás, ami ahhoz szükséges, hogy a Mozart-zongoraversenyek egyik legizgalmasabbika a maga teljes jelentőségében megmutatkozzon a hallgató számára. Példaként említhetem a zárótételt, amely tartott tempójával, csipetnyi csúfondárossággal fűszerezett apollói derűjével, a záró „operastretta” zabolátlan erejével a megszokottnál nagyobb súlyra tett szert a kompozíción belül. 

Gyenyisz Macujev
Gyenyisz Macujev

Bartók Divertimentója, az alakulat repertoárjának egyik alapköve szintén együtt „lélegzik” a zenekarral: ezúttal az volt a benyomásom, hogy hangzása áttetszőbb, a nyitótétel tempója élénkebb lett annál, mint amilyenre az elmúlt évekből emlékeztem. Ezen az estén a lassú tétel volt az előadás legjentősebb része, fojtott hangú, borzongató kezdetével, hibátlanul megrajzolt hatalmas ívével, és megkapó szépségű, nosztalgikus visszatérésével. 

Hogy Sosztakovics vonószenekarral és trombitával kísért I. zongoraversenye kettősversenynek vagy különleges összetételű zenekarral kísért szólóversenyműnek tekinthető-e inkább, arról lehet vitatkozni; arról viszont nemigen, hogy a 20. század zenéjének egyik legremekebb zenei kópésága, csínytevése ez a darab. Nem csupán hangszerösszeállításával és versenymű esetében rendkívül szokatlan négytételességével, de minden egyéb tekintetben – például semmihez sem hasonlító, nagyrészt kadenciákból álló rövid III. tételével – is a tabukat nem ismerő szabadság haydni szelleme jellemzi. És a haydninál talán nyersebb, ám ellenállhatatlan humor, amely fricskaszerű utalásokban, s a szélső tételek féktelen, cirkuszi, vásári, orfeumi jeleneteiben nyilatkozik meg. A középső tételek álmodozása és drámai szenvedélye kellő súlyú ellenpontjául szolgál mindehhez. A két szólóhangszernek persze az előbb említett tételek szolgálnak jutalomjátékul, s a lehetőséget mindketten alaposan ki is használták. A művet lezáró tűzijátékszerű szakaszt a rokonszenves Macujev úgy abszolválta, hogy ugyan jogos ovációt váltott ki vele, ám valahogyan mégsem magamutogatásnak hangzott. Ezt azután a virtuozitás elképzelhető legmagasabb szintjén megismételte a második ráadásként játszott Rossini-parafrázisban, amelyben egy Cziffra György transzcendens technikája ötvöződött a legszeretetreméltóbb humorral. Hiába, Rolláék a legjobbakkal szeretnek dolgozni.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Balázs Miklós: A nyúlon túl

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2010. április 5.