Most például nagyon. Ha vacakul is élünk, legalább az identitástudatunk legyen szilaj! A szűrhímzés ma már keveseknek mond valamit, a Rubik-kocka megtette a magáét, Szentgyörgyi Albertet nem mondtuk hungarikumnak, pedig rendületlenül az, az ételek és italok frontján pedig már évekkel ezelőtt lezajlott a rehabilitációs folyamat: még a tarhonyát is beemeltük a nemzeti kánonba. Mi van még? Számtalan mostohagyermek, mint például a zsíros kenyér lilahagymával, vagy Galamb József, a Ford T magálmodója. Mi számít akkor hungarikumnak: ország, város, fiú, lány, növény, állat, tárgy? Bármi.
 Szarvák Antal: Magyar Gasztro |
A hungarikumok egyre bőségesebb tárában némi hierarchia is kialakult, ami olykor a történelmi múltnak (halászlé, gulyás, csikós), máskor az előállításához szükséges szakértelemnek köszönhető (pálinka). A hungarikumok mai, elszánt gyártása nem más, mint a magyar jellegzetességek újbóli előbányászása, s általuk a nemzeti gravitáció biztosítása.
Van vagy harminc éve annak, hogy az alkalmazott grafikusok egy olyan sokatmondó ábra megalkotásán törték a fejüket (nyaranta, a békéscsabai alkalmazott grafikai művésztelepen), amely ugyanolyan egyértelmű képzeteket keltene Magyarországról, mint az osztrákok – uniós éra előtt használt, minden általuk gyártott terméken megjelenő – jellegzetes, piros A betűje. Amely azon túl, hogy utalt a származásra, egyben a minőség garanciáját is jelentette Európa-szerte. Hogy a számos, jobbnál jobb H betűk mégsem lettek olyan stabil értékjelzők, mint a piros A, arról legkevésbé a művészek tehettek.
Ez a terület persze a píáré és az iparművészeké, a képzőművészek eszmei oldalról és kritikusan közelítettek. Pincehelyi Sándor is ekkortájt alkotta meg a maga „szocio-hungarikumait”, például a cekkerből kikandikáló trikolór paprikákat. A program tehát nem új, művésziként sem, a frissítés azonban nem árt, hiszen az új nemzedék erre vonatkozó gondolatai remélhetően ugyanolyan fiatalosak, mint az életkoruk.
 Jámbor Zsófia: Népviselet |
Mert a Friss Galéria nem presztízstárlatot rendezett (valójában persze azt, csakhogy nem a kényelmeset, hanem a maga jövendő tekintélyét megalapozót), ugyanis a tizenhét alkotó átlagéletkora körülbelül harmincra tehető (közülük négyen az egészen közeli múltban érettségiztek valamelyik művészeti szakközépiskolában), ráadásul a társaság java nem Budapesten, hanem vidéki egyetemen tanul vagy szerezte meg a diplomáját.
A majd’ kéttucatnyi alkotás nézegetése remek időtöltés, ami persze a levegőben lógó tematikának is köszönhető. Az alapmotívumok egy része – a népművészetiek – számukra is kiindulópontot jelentenek, alkalmazásuk viszont abszurdabb és cinikusabb, mint az elődöknél. Hárman is innen dobbantottak: a fődíjas Jámbor Zsófia például testfestésre használja a matyó mintákat konceptuális fotóin, Martus Éva munkáján műanyagokon (MDF lap és fólia) árválkodik egy precízen festett, népművészeti ruhás kislány, Szarvák Antal pedig kalocsai indákkal fonta körbe a jellegzetes, „mekis” sültkrumplis zacskót. Szarvák harsány színeket használ, de csak alig erősebben, mint az eredetiek, a gyorsétterem papírzacskója épp olyan intenzív hatású, mint a virágminta, így még csak meg sem törik a két világ közötti egyensúly. (Szép remények.)
 Pelle Zoltán: Csali (Forrás: Friss Galéria) |
Elrugaszkodási pont a politika is: a rendőri agresszió (Pap Gita festményén) és a pártpaletta (Nagy Sándor művén), továbbá a közerkölcsök és magánbűnök Kovács G. Tamás kitárulkozó prostit (?) és Kántor Anita birkafejekbe rejtett Magyarországot ábrázoló lapján.
Van kaja: zsíros kenyér textilből varrva (Szabóky Zsuzsanna) és csöves pirospaprika (Pelle Zoltán), híresség-átirat Csontváryról és Zoób Katiról (Fodor Ákos és Gaál Orsolya), s egy innen (szó szerint) fejvesztve menekülő torzó Szenteczki Csaba Exit című festményén.
A tematikus tárlatok könnyen vezethetnek zsákutcába, akár úgy, hogy banális közhelyek ismétlődnek, de úgy is, hogy az értelmezés szabadsága okán a felismerhetetlenségig torzul a kiindulópont. Még csak az se mondható, hogy ezeknek itt semmi nyoma, de valahogy nem zavaró, talán azért nem, mert leköt az alapkérdés: mi is gondolunk valamit magunkról össznépileg, meg az alkotók is, de vajon a kettő összeér-e?
A kiállítás 2010. május 1-ig tekinthető meg.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.