Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TEREMTÉSBEN VESZTES

Erkel Ferenc: Bánk bán / Debreceni Csokonai Színház, Thália Színház, BTF 2010
2010. ápr. 8.
Emlékéven innen és túl bizonnyal sok vita lesz még arról, hogy vajon a Bánk bán eredeti vagy átdolgozott változata sikerültebb, szebb, színpadszerűbb-e? Ám ez a kérdés alkalmasint sosem válhat oly megosztóvá, mint Vidnyánszky Attila „ős-Bánk”-rendezése. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

A Zenetudományi Intézet várbeli székházában március 30-án déltájt mutatták be a sajtó szorgos munkásainak az Erkel-bicentenárium legfontosabb kiadványát, a Bánk bán kritikai kiadását, melyet a Bátori Mária és a Hunyadi László nyomában, hosszú évek fáradozásainak eredményeképpen most sikerült bevégezni. A kiadás előkészületeit kísérő kutatásoknak hála, a debreceni Csokonai Színház társulatának 2008 nyarán bemutatott produkciója már bátran és filológiai támasztékkal rugaszkodhatott neki az „ős-Bánk” előadásának, egyszersmind az 1940-es, Nádasdy-Oláh-Rékai-féle verzióval való radikális szakításnak. A már történetisége okán is feltétlenül jelentékeny, s a bicentenárium programjába okkal kívánkozó produkciót éppen a fent említett sajtótájékoztató estéjén láthatta a Tavaszi Fesztivál közönsége a Thália Színházban.

Keszei Borbála és Bódi Marianna (Fotó: Felvégi Andrea)
Keszei Borbála és Bódi Marianna

Fájdalom, az Erkel-főmű visszaállított formájával való találkozásunkat (melyre egy korábbi margitszigeti vendégjáték megtekintése után, immár másodszor nyertünk alkalmat) számos zavaró mozzanat árnyékolta be, s így bár lelhettünk az este során megannyi felfedeznivalót, az elégületlenség érzése majd’ mindvégig elnyomta a kíváncsi örömöt. A legzavaróbb tényezőnek éppenséggel Vidnyánszky Attila rendezése bizonyult, melyről Jászay Tamás kollégánk két esztendeje már alapos elemzéssel szolgált ezen az oldalon (az írás itt olvasható – a szerk.). Nos, személyes benyomásunk újfent megerősítette a rendezői ötletelésről írottakat, s két ponton ráadásul fokozottan aggasztónak találhattuk Vidnyánszky munkájának végeredményét: az egyik a színpadi cselekmény ellenében foganatosított intézkedések tömkelege, a másik a rendezés (és Alexandr Belozub ahhoz szorosan tapadó díszlet- és jelmeztervezői működésének) – szebb szóval nem illethetjük! – blaszfém jellege. Az előbbire Melinda második felvonásbeli nagyjelenetét említhetjük példa gyanánt, melyben Bánk és a kis Soma (a színpadról jószerével mindenkit lejátszó Tulipán Márton) mozgatása révén éppen Melindáról sikerül a közönség figyelmét elterelni. Ugyanitt válhatnánk szemtanúivá Biberach leöletésének is, ám ez olyasféleképp kerül takarásba, hogy jóllehet az előtérben zajló jelenetet jócskán megzavarja, azonban érdemben észlelni mégsem lehet. A blaszfémiáról szólván pedig elég lesz tán a Tisza-parti jelenet lezárását, Melinda hulladékanyagba rohanását, az utolsó felvonásban színre cipelt holttestek megfejthető, ám így is frappírozó, a nézőt komikus ágaskodásra késztető talányát felhoznunk, vagy éppenséggel a király főbojári jelmezére, netalán a Bánk és Gertrudis kettősébe belopott, mindennemű előzmény és kivezetés nélküli erotikus pillanatra utalnunk.

Keszei Borbála és Cselóczki Tamás
Keszei Borbála és Cselóczki Tamás. Fotó: Felvégi Andrea (Forrás: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A produkció ezen a pesti vendégjátékon sajnos a zenei-vokális kivitelezés terén is fogyatkozásokat mutatott. A kiváló Kocsár Balázs zenekara meglepően sokat hibázott, s mi tagadás, több énekes is formán kívül kényszerült színpadra lépni. Különösen tenorokban bizonyult roppant sérülékenynek az előadás: a becsületesen küzdő Cselóczki Tamás hangja ez alkalommal az igencsak limitált várakozásoknak is alatta maradt a címszerepben, míg az Ottót éneklő Pataki Adorján pusztán mássalhangzóinak megformálásában idézte a nagy, ámbár pösze Franco Corellit, s teljesítménye legfeljebb ha szűk családi körben találhatott volna őszinte tetszésre. A Melindaként fellépő Keszei Borbála a második felvonásra nagyjában legyűrte vokális indiszpozícióját, s szerepformálása összességében éppúgy dicséretet érdemelt, mint a királyné slafrokját magára öltő Bódi Marianna játéka. A legkedvezőbb benyomást az eredeti változat visszaállításával jelentősen kikerekedő szerepű Biberach megformálója, Haja Zsolt tette ránk: erőteljes baritonja és remek kiállása egyaránt komoly intrikust, kvalitásos Jago-imitációt jelzett. Geiger Lajos imponálóan deli alkata és hangjának szép matériája ugyancsak jól érvényesült II. Endre szerepében, még ha a figura megsínylette is a színrevitel ízlésbakijait.

A debreceniek előadása az eredeti zenei és dramaturgiai forma szinte teljes visszaállítása mellett Egressy Béni szövegét is visszahelyezte jogaiba. Ha prozódiailag fenntartást ébreszthet is e döntés, filológiai szempontból, s az emlékévre tekintve aligha vitathatjuk ennek jogosságát. Ám a koncepció itt is billen egy nagyot, hiszen épp a leghíresebb áriában, a Hazám, hazám előadása során mégiscsak a XX. századi átírást halljuk a címszereplő szájából zöngedezni. Igaz, egy színházi produkción bízvást hiba lenne a kritikai kiadást számon kérni, s így ezt nem is panaszképpen írjuk. Sőt, ha jobban meggondoljuk, akár még hálásak is lehetnénk az eredeti szöveg átmeneti mellőzéséért.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek