Mert van itt minden, ami kortárs szem-szájnak ingere: hideglelős összhangzatokból építkező opera szellemes glucki ekhókkal, képzőművészeti ihletettségű, sokszor gyönyörűséges, máskor szimplán unalmas színpadkép, élő emberekből vonalzóval és szögmérővel szerkesztett tablóképek, milliméterre precízen kiszámított – és többnyire hasonló pontossággal kivitelezett – koreográfia, líraian értelmetlen librettó, láthatatlanul is megidézett szereplők, gomolygó füstköd stb. No meg a zárlatban a nézőteret elöntő, mindannyiunkat a történet szenvedő alanyaivá változtató lézercunami, ami miatt – s tán ez a recenzensben bujkáló gyermeki lélek hibája vagy éppen jótéteménye – hajlamosak vagyunk némileg megbocsátóbban közelíteni az egyébként erősen blöffgyanús produkcióhoz. A felülszcenírozott koncertfíling amúgy végig meghatározó marad, s amit itt erőszakkal Gesamtkunstwerkként próbálnak ránksózni, az legjobb esetben is csak öszvérművészetként marad meg az emlékezetünkben. Mintha egy elvarázsolt áruházban bolyonganánk, ahol a kínálat ugyan meggyőző, de a választáshoz, a döntéshez csak azért sem kapunk semmiféle segítséget.

Jelenetképek

A körítés egyébként vérprofi, elég a kiállító társulat, a Hotel Pro Forma honlapján bóklászni kicsit: az innen letölthető teljes librettó mellett a sajtóanyagból az is kiderül, hogy nemcsak a díszlet, hanem maga a produkció is kivételesen nagy ívű konstrukció. A nyolcvan perces, három, jól elkülönülő részből – és ezen belül huszonöt rövidke fejezetből vagy epizódból – álló Operation: Orfeo a zene, a színház, a mozgás, a képzőművészet eszközeivel mondja újra Orfeusz és Euridiké közismert történetét. A részek címei több mint árulkodóak (Sötétség – Alászállás; Félhomály – Felemelkedés; Fény – Emlékezés), de az eredetileg 1993-ban bemutatott, majd 2007-ben újra repertoárra tűzött előadás folyamatosan szembemegy várakozásainkkal, ezzel ellehetetlenítve, rosszabb esetben pedig nevetésre ingerelve a még oly edzett színházlátogatót is.

Vallom: a színház lényege és értelme a meglepetés, a kiszámíthatatlanság, a rögzült előítéletek semmibe vétele, ugyanakkor nem pártolom az olyan produkciókat, amelyek kizárólag önmagukról és önmaguknak beszélnek valami érthetetlen és követhetetlen titkos nyelven. A dekódolás, a fordítás aktusa egyre csak elodázódik, az alkotó elemek sehogy sem akarnak összekapcsolódni, s bár természetesen lehet cél a céltalanság színpadi eszközökkel történő megragadása, de a nagy egész körül annyi a bizonytalanság, hogy a kétségkívül létező részerényeknek sem tudunk tiszta szívből örülni.

A hosszas elöljáró beszéd után aligha fog bárki meglepődni, ha azt írom, hogy a színen természetesen nem jelenik meg se Orfeusz, se Euridiké. Helyettük tizenhárom, fekete papírkoronáját és sötét egyenruháját hetykén viselő énekest és egy táncost látunk a különös képkivágásban: a Nemzeti színpadának közepén ugyanis hatalmas, fehérre világított, négyzet alakú „képkeretet” látunk. Mögötte a láthatatlan mélységben kezdődő és a hasonlóképp nem látható magasságban végződő lépcsősor: az előadás bő harmadát kitevő első rész címe – a Sötétség – szó szerint értendő, ugyanis az aligfényben talán emberi alakok körvonalait fürkésszük, szerény eredménnyel.

Fotók: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A világítás lassú változásával a koronás fők is mozgolódni kezdenek a maguk komótos és geometrikus módján: fekete lebernyegeik feneketlen zsebeiből a legkülönbözőbb és legmulatságosabb tárgyak kerülnek elő lufitól pingponglabdáig bezárólag, melyek a dán költő, Ib Michael dermesztő librettójával különösebb kapcsolat nélkül is összhangban vannak. (A szövegben többek között esik szó tengerhullámokról, csontlisztről, katedrálisokról, zongorákról, ásványi sókról, kedvencem mégis „A kék magánhangzók palotájában bánatos halrajok szorgoskodnak” sor.) Az énekesek fegyelmezetten hajtják végre az eredeti előadást és a remake-et is rendezőként jegyző Kirsten Dehlholm kívánságait: cikcakk vonalak és egyenesek, zárt csoportok és magányos egyedek válnak ki közülük úgy, hogy minden látványos, ám hangsúlyosan egyszerű térbeli alakzatot saját maguk állítanak elő a testükkel. A kórusmozgások szépek, ám bajosan köthetők bármihez, míg a szólótáncos előbb lefelé, majd felfelé irányuló mozgása legalább halványan rímel a valódi Orfeusz valódi feladatára.