Dán Királyi Balett / Operaház, MűPa, BTF 2010
2010.03.23.

A tavaszi fesztivál alkalmából Budapestre érkezett Dán Királyi Balett két egymást követő estén mutatkozott be a hazai közönségnek. Az 1748 óta létező neves társulat két produkcióját látva az elcsépelt morbid poén juthat eszünkbe: A műtét sikerült, a beteg meghalt. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.

A Dán Királyi Balett egyike a világ legkorábban alapított, azóta is folyamatosan működő balett-társulatainak. Hosszú története során olyan neves koreográfusok dolgoztak a társulattal, mint August Bournonville, George Balanchine vagy Birgit Cullberg. Ilyen háttérrel, és a Budapesti Tavaszi Fesztiválra hozott produkcióik címeit áttekintve igazi ínyencségre, egy olyan tánctörténeti utazásra készülhetett a néző, mely egy csaknem 180 éves (!), egy hetven éves valamint egy napjainkban készült előadásból áll össze. Amit láttunk, az azonban inkább egy balul sikerült orvosi beavatkozáshoz hasonlít. Miután több-kevesebb sikerrel újraélesztettek két örök klasszikust - Bournonville-től A szilfidet és Balanchine-től a C-dúr szimfóniát -, egy modernnek szánt koreográfiával kivégezték Shakespeare drámáját, az Othellót.

Jelenetek A szilfid című előadásból
Jelenetek A szilfid című előadásból

A fesztivál első napján a társulatért rajongó királyi családot képviselő dán koronaherceg és felesége jelenlétében, telt ház előtt gördült fel a függöny az Operaházban: skót szoknyás férfi szunyókál egy karosszékben részletgazdag, kastélyt ábrázoló díszletek között, miközben hófehér rebbenő szoknyás, szárnyacskákkal „felszerelt” balerina táncolja körül. A szilfid, melyet először 1832-ben Filippo Taglioni saját lányával, Maria Taglionivel a címszerepben vitt színpadra, a maga korában stílusteremtő, újításokkal teli előadás volt. Megteremtette a fehér balett, a spicctánc fogalmát, a tündérvilág és a halandók közti tragikus szerelmi történetével pedig mintául szolgált olyan későbbi romantikus balettekhez, mint a Giselle vagy A hattyúk tava.

Bournonville 1836-ban készített koreográfiájába azonban 2010-ben már nehéz belefeledkezni. Úgy tekintünk rá, mint egy vitrinbe zárt múzeumi tárgyra: szép, szép, de a mi világunktól idegen. Nehéz eldönteni, hogy a színpadon látható eltúlzott gesztusok, kitartott pózok azért tűnnek-e nevetségesen művinek, mert e kifejezési forma felett eljárt már az idő, vagy azért, mert amit látunk nem más, mint szakszerű utánzat, sterilen konzervált tánctörténelem. Ha meg is mosolyogjuk a skóciai erdőben játszódó édes-bús szerelmi történetet, mégis jól esik megelevenedni látni ezt a sosem létezett, kiszámítható, kompakt világot, melyben egyértelmű, hogy ki a gonosz és ki az áldozat, amelyben még a cselédek is viháncoló örömmel törölgetik a kastély roppant ablakait, és a halott tündér a társai kíséretében egy habos felhőn emelkedik fel a mennyekbe.

Éteri hangulat jellemzi az este második felét is. Ám ezúttal ezt az egyszerű formák és logikus struktúrák, a kék háttér előtt csupasz színpadon táncoló, fehérbe, feketébe öltöztetett táncosok látványa és Bizet C-dúr szimfóniája teremtik meg. Balanchine 1947-es koreográfiája, melyet Bizet kamaszként írt szerzeményére koreografált, igazi szimfonikus balett. A szimmetria és az összhang dicsérete, maga a könnyed(nek tűnő) tökéletesség. Mint egy óramű, oly pontossággal szerkesztették, valóban mechanikája van. A tiarás, tütüs táncosnők és fekete harisnyás táncosok mozdulatai egymáshoz hibátlanul illeszkedő fogaskerekekként hajtják előre az előadást, amelyhez nem kell díszlet, kellék. És nem kell történet sem, mert a dolog nem akar másról szólni, mint a tiszta táncról. Még szerencse, hogy Balanchine koreográfiái sziklaszilárd "szerkezetek", így még akkor is működnek, ha a fogaskerekek némelyike kicsit lötyög.

Jelenet az Othello című előadásból. Fotók: Hajdu D. András. A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál
Jelenet az Othello című előadásból. Fotók: Hajdu D. András (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A két múltbéli klasszikus megidézése után, másnap egy modern Shakespeare-adaptációt láthattunk a társulattól a Művészetek Palotájában. Bár ne tettük volna. Jobban jártunk volna, ha a Dán Királyi Balett úgy marad meg emlékezetünkben, mint egy kiváló szólistákat felvonultató, impozáns együttes, mely a balett történetének fontos koreográfiáiba missziószerűen igyekszik újra és újra életet lehelni, nem pedig úgy, mint egy hírnevesnek mondott társulat, mely egy dilettáns kamuelőadással akarta kiszúrni a tavaszi fesztivál nézőinek szemét.

Louise Midjord kimondottan fiatalokat megcélzó koreográfiája szánalmasan felszínes, ugyanakkor nevetségesen teátrális. A mozdulatok sokszor kimódoltak, pantomimszerűen szájbarágósak. Egy közepes tehetségű Activity-játékos nagyobb fantáziával jelenít meg bizonyos érzelmeket, cselekményeket, mint ahogyan a koreográfus táncosaival életre kelti azokat.

Othello, a hűséges férj nem száll be a férfiak mihaszna csintalankodásaiba, Othello a jegygyűrűjére mutat. Othellót féltékenysége őrültségbe taszítja, Othello tenyerébe temeti arcát, fejét fogva szaladgál körbe-körbe. A címszereplő, akinek lelkét Shakespeare-nél lassan, centiméterről centiméterre falja fel a féltékenység zöldszemű szörnye, ezúttal egy szimplán bekattant feleségbántalmazó ámokfutónak tűnik. Nincsenek megrajzolt jellemek, nincs mélység, nincs dráma. Hatásvadász zenei montázsra összeállított az egzotikus keleties mozdulatoktól a szalonképesített utcai táncon át a sztriptízes vonaglásig mindenfélével felhígított kortársiaskodó balett. A feszes tempó érzetét a gyakori hangulati váltások hivatottak kelteni, a látványosnak szánt össztáncok azonban nem mélyítik el a cselekményt, a feszültség helyett az üresjáratok számát növelik. Az előadásnak kétségkívül a mélypontja az erőszakolt aktualizálás miatt beiktatott háborús jelenet, melyet nézve leginkább úgy érezhetjük magunkat, mintha egy videoklip forgatására tévedtünk volna, ahol trendi military szerkóban, gépfegyverekkel hadonászva hip-hopolnak a táncosok...

A Dánia nemzeti kincseként emlegetett társulat, amely hosszú évtizedek óta tart repertoáron ötven-száz éves, maradandó értéket képviselő koreográfiákat, létrehoz a jelenben valami olyat, amelyre legszívesebben már öt perc múlva sem emlékezne az ember. A Dán Királyi Balett ötven perc alatt csúnyán elbánt Shakespeare-rel, kivégezte nemcsak Desdemonát, de sajnos feltételezhetően sok hazai táncrajongó szemében saját nimbuszát is.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Fuchs Lívia: Lejárt szavatosság 
Kutszegi Csaba: Dicső múlt, aggasztó jelen 
Lőrinc Katalin: Hagyomány-rétegek 

Szerző: Maul Ágnes
Cím:  La Sylphide,  Koreográfia:  August Bournonville,  Zene:  H.S. Løvenskiold,  Díszlet:  Mikael Melbye,  Cím:  Symphony in C,  Koreográfia:  George Balanchine,  Színpadra állította:  Merrill Ashley, Stacey Cadell ,  Zene:  Georges Bizet,  Jelmez:  Annette Nørgaard,  Helyszín:  Magyar Állami Operaház,  Időpont:  2010. március 19.,  Cím:  Othello,  Koreográfia:  Louise Midjord,  Zene:  Zaki and Gabriel Flies,  Jelmez és díszlet:  Nicolaj Spangaa,  Fény:  Mikael Sylvest,  Dramaturg:  Camille Hübbe,  Helyszín:  Művészetek Palotája, Fesztivál Színház,  Időpont:  2010. március 20.