Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JELINEK MINT JEL

Vadászünnep és B-közép, avagy Jelinekkel a rasszizmus ellen! / PanoDráma Fesztivál, Trafó
2010. márc. 16.
A rasszizmus ellenes rendezvények sajátos deficitje, hogy a résztvevők általában mind antirasszisták, akiket nem kell meggyőzni a rasszizmus, a rasszista gondolkodás és szemlélet tarthatatlanságáról, haszontalan káráról. SZEGŐ JÁNOS ÍRÁSA.

Ugyanakkor lassan úgy leszünk ezekkel a rendezvényekkel, mint a hajléktalanok az utcán alvással; míg nekik azért kell harcolni, hogy legalább egy utcai padon éjszakázhassanak a szabad ég alatt, addig az antirasszista programok rendezői és résztvevői lassan már annak örülnek, hogy egyáltalán találkozhatnak a szabad gondolat alatt, miközben kevés elkeserítőbb és vészjóslóbb jelenség van a mai Magyarországon, mint a süket intolerancia, a vak idegengyűlölet és a néma-cinkos passzivitás.    

Elfriede Jelinek
Elfriede Jelinek

Lengyel Anna dramaturg a Trafóban megrendezett PanoDráma Fesztivál és workshop keretében az elkötelezett antirasszista témához igyekezett esztétikailag izgalmas, kihívásokat, váratlan kérdéseket is felvető műveket és előadásokat választani. Ehhez egy erős nevet tettek a középpontba. Így lett a rendezvénysorozat címe: Vadászünnep és B-közép, avagy Jelinekkel a rasszizmus ellen! A drámafesztivál tétjeit Luis Buñuel  mottója törekszik megvilágítani: „Emlékek nélkül nem élet az élet, mint ahogy a megnyilvánulás képessége nélkül nem értelem az értelem. Az emlékezetünk tartja össze a bennünk meglevő dolgokat, az emlékezetünk határozza meg értelmünket, cselekedeteinket, érzelmeinket. Emlékezet nélkül semmi vagyunk.” A szervezők a felejtés veszélyére emlékeztették azokat, akik nem a kőhajtásnyira tartott Frankenstein-terv happening-előadására érkeztek a Trafóba. Ez a vállalás többé-kevésbé sikerült is ezen az esten. Azért többé-kevésbé, mert óriási különbség van aközött, hogy egy előadó az emlékezetről beszél felejthetően, és aközött, hogy egy előadás a felejtést érzékelteti emlékezetesen.

A háromnapos fesztivál középső napján szabadegyetem műfaji megjelöléssel Fischer Eszter pszichológus tartott Nincs többé kedélyes zsidózás, avagy mit tanulhatunk a németektől címmel előadást. Volt a műsorszámnak egy absztraktabb alcíme is, eszerint A másság gyűlöletének patológiája volt a beszéd központi témája. Fischer Eszter Berlinben és Budapesten él. Személyes hangú monológjában e két város, e két városon keresztül pedig két emlékezetpolitika és két mentalitásszerkezet állandó összevetésére próbálkozott. A pszichológiai hajlam – mely helyenként egyszerűen pszichologizáló attitűd lett – mellett elsősorban személyes tapasztalatait igyekezett átadni. Fischer levezetésében a múlttal való szembenézés előfeltétele, hogy a németek a múltat az élet természetes, el nem tüntethető részének tekintik. Valamint, hogy nem tudták megúszni ezt a konfrontálódást saját egykori múltjukkal. A kollektív bűn fogalmát Fischer az első mondatával a falakon kívülre száműzte, helyette a közös és közösségi felelősség fontosságát vetette fel. Törekedett a szemléletet kézzelfogható, tárgyi magyarázatokkal illusztrálni. Ilyen bizonyítékok a botlatókövek (Stolpersteine), amelyek az adott házból elhurcolt emberek nevét és életkorát tartalmazzák. Fischer erről a jelenségről úgy beszélt, mintha nem létezne pár éve Magyarországon is ez az emlékezettechnika. Azonban fontos volt aláhúznia, hogy egy-egy ilyen emlékpont létrehozásáról nem egy felső szerv dönt, hanem az adott ház lakóközössége. Így a mai szomszédok dönthetnek arról, hogy emlékezni és emlékeztetni akarnak-e azokra az emberekre, akik éppen az ő lakásukban laktak, amíg el nem hurcolták őket, adott esetben az ő, vagy legalábbis a felmenőjük szeme láttára.

Fischer Eszter
Fischer Eszter

Mivel eddig a berlini impulzusokról beszélt, itt volt az ideje, hogy felmutassa a honi hiányokat. Plasztikus példának a híres komáromi erődöt hozta. Az erődrendszer a magyar történelem büszkesége, múzeuma felidézi a történelemben játszott szerepét, arról azonban kínosan hallgat a helyi emlékezet és a nemzeti emlékezet is, hogy a Csillag Erőd volt a magyar romák vesztőhelye 1944-ben. Ez a fejezet egyszerűen hiányzik a történetből. Eme gyászos és szégyenletes fejezet beismerése és feldolgozása nélkül a magyar nemzeti önismeret se lehet teljes, tért vissza a fősodorhoz Fischer. A továbbiakban a történelem viszonylagosságát árnyalta, ide a sorvezetőt a nem éppen politikailag korrekt etnikumábrázolásáról híres Egri csillagok szolgáltatta. A német viszonyok továbbárnyalása végett aláhúzta, hogy az NSZK és az NDK múltfeldolgozása között mekkora különbségek vannak a mai napig. Makulátlanul jó szándékú, néhol önismétlésekbe bonyolódó előadása több ponton is terápiás párbeszédbe oldódhatott volna, ezt azonban a frontális elrendezés és a mikrofonhiány megakadályozta.

A szabadegyetem végén azonban volt egy olyan megszólalás, amely az oldódás feszültségét teremtette meg. Fahidi Éva állt fel a közönség soraiból, hogy röviden elmesélje saját történetét. 1944-ben 18 éves volt, amikor Debrecenből Auschwitzba deportálták a családjával. Azokról az arcokról mesélt, akik végignézték, ahogyan a vasúthoz mennek. Nem a véres tekintetű, megátalkodott náci-nyilas pribékekről, szadista csendőrökről beszélt, hanem azokról a legjobb esetben passzívan szemlélődő szomszédokról, kollegákról és honfitársakról, akik szó nélkül hagyták, hogy elvigyék őket. Fahidi szenvedélyesen, de minden sallangot, retorikai és érzelmi túlzást nélkülözve idézi fel a történetet, és néz közben egyszerre mindnyájunk szemébe. Nyolcvannégy éves tekintetében annyi vitalitás és élet van, amennyi halál és bűn van a rasszizmus vakságában.

Jelenet a Münchner Kammerspiele Rechnitz-előadásából
Jelenet a Münchner Kammerspiele Rechnitz-előadásából

A rövid szünet után Elfriede Jelinek: Rohonc/Rechnitz című darabját adta elő felolvasó-színházi keretek között a HoppArt társulata. Azaz éppen hogy a keretek kitágításával és végső soron negligálásával nem előadták, hanem szétjátszották Jelinek partitúra jellegű szövegkönyvét. A cím ugyanannak a burgenlandi településnek a német(osztrák) és magyar neve. Ez a kettőség olyan pőrén és ridegen mutatja fel a darab tétjeit, mint egy helységtábla. Ha magyarul ejtjük ki a hely nevét, rögtön közelebb érezzük magunkhoz Rohoncot. (Szombathely patinás futballcsapata, a Haladás például a Rohonci úti stadionban fogadja az ellenfeleket.) Akár Rohonc, akár Rechnitz, azt, ami ott történt, mindenki igyekszik eltávolítani. Ezt a Rohoncot olyan hallgatásfal veszi körül, melynek lebontására csak olyan nagyformátumú, eredeti hangú író vállalkozhat, mint amilyen Elfriede Jelinek. A Thomas Bernhard ténykedésén, fricskáin alaposan felheccelt, kőprovinciális és látens, vagy nem annyira látensen rasszista osztrák „nemzeti” sajtó állandó jelzője a szerzőre a fészekbepiszkító. Jelinek, híven önmagához, ezúttal is a szaros fészek aljára néz. A darabot a müncheni Kammerspiele előadásában az Őszi Fesztiválon már láthatta a magyar közönség (kritikánk a vendégjátékról itt olvasható – a szerk.).

 

A darab körüli elborzasztó történet a következő: 1945. március 24-én az orosz csapatok már csupán néhány kilométerre voltak az osztrák-magyar határon fekvő kisvárostól, Rohonctól, amikor a helyi kastély úrnője, Batthány grófnő egy jó kedélyű vadászünnep keretében szeretőjével, Joachim Oldenburggal és családi barátjával, a helyi náci párt vezérével, Franz Podezinnel száznyolcvan kiéhezett és tönkregyalázott zsidó munkaszolgálatost agyonlőtt, majd egy tömegsírban elkapart. A háború után az osztrák hatóságok több eljárást is indítottak a bűnösök ellen, de miután néhány koronatanút megöltek, a többiek is elálltak a vallomástól. A tettesek egyetlen napot sem töltöttek börtönben a példátlanul kegyetlen mészárlásért. A tömegsírt máig nem találták meg. Ennyi a történet, melyet nem egy az egyben, lineárisan elbeszélve látunk. Sikolyfoszlányok szakadnak fel, halotti árnyak vetülnek ránk, közben kedélyes kvaterkázás, biedermeier smúzolás, zenei tréfák, üres locsogás, filozofikus szólamok és a játékhelyzetből kiszóló, metareflexív betétek váltakoznak. A szereplők Lukáts Andor, Máthé Zsolt, Pogány Judit, Somody Kálmán, Radnay Csilla, Takács Nóra Diána intenzív, koncentrált jelenléte és a rendező Polgár Csaba tudatos, a könnyebb megoldásokat teljességgel elkerülő, a szövegkönyvet alaposan megértő interpretációja felkavaró-szórakoztató produkciót eredményezett.

A játékmód egyszerre elidegenítő és beavató. A nézők ott ülnek, ahol egyébként a Trafó színháztermében a játéktér található. A színészek a nézőkkel szemben a nézőtér különböző pontjairól sétálnak a pódiumra. Egy térben vagyunk, de közben mégsem. Így lesz a néző maga is tanú, sőt kukkoló, valamint áldozat és gyilkos egyszerre. A feszesre meghúzott szövegkönyv többoldalnyi körülbeszélés, kiüresítő locsogás után egyszer csak a kör közepébe trafál. Ebben a darabban puskával sütik el a szóvicceket is.

Halasi Zoltán
Halasi Zoltán

Halljuk a puskadörrenést, és látjuk, hogy a színész ujja volt a fegyver. A második, harmadik jelenet táján világos lesz, hogy egy olyan beszédtérbe kerültünk, ahol a semmi és a minden egymás mellett jelenik meg. A temető hallgatása és a patologikus fecsegés ismétléskényszere végig feszültséget eredményez. A fecsegés, szószaporítás bravúrszólamait Halasi Zoltán fantasztikus műfordítása talán szellemesebben, partinagyosabban adja vissza, mint az eredeti. (Ez a Jelinek inkább Parti Nagy és Halasi, mintsem Bernhard.) „A gonosz banalitása” – Hannah Arendt klasszikus szavait többször is megismétlik-elpuffogtatják a darabban. Az előadás éjfél előtt húsz perccel ér véget. Már sötét van, és mintha egyre sötétebb lenne.

Vö. Markó Róbert: Felülstilizált pókháló és intenzív vizualitás 
Csider István Zoltán: Mi, osztrákok 

A Kézimunka színházi bemutatójáról:
Csáki Judit: Szép új világ 
Tompa Andrea: Jelinek esete a magyar színházzal  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek