Aki Lewis Carroll mesés feldolgozását várja, csalódni fog, ugyanis a forgatókönyvíró, Linda Wolverhampton illetve a rendező, Tim Burton nem a hatéves Alice Csodaországban megesett kalandjait kívánják elmesélni. A kislány megnőtt – ital nélkül is –, 19 éves, és épp egy kerti mulatságra igyekszik, ahol megkérik a kezét. Igen ellenszenves és roppant csúnya a fiatalember, arckifejezését legpontosabban talán a citromba harapott májbajos kifejezéssel írhatjuk le. Édesanyjától – Alice leendő anyósától – pedig azt is megtudjuk, hogy Hamish emésztésével problémák vannak. A kevéssé vonzó küllemű ifjú térden állva kéri nőül a fűző nem hordásával lázadó, még mindig rémeket álmodó, következésképp kialvatlan szemű Alice-t, aki azonban meglát egy nyulat, utána iramodik, s eljut ahhoz a lyukhoz, ahová épp 13 évvel ezelőtt esett be. Természetesen ezúttal is megismétlődik az eset – különben hogyan juthatna el újra Csodaországba?
 Johnny Depp |
Csodaország és lakói változtak is meg nem is: az Őrült Kalapos és cimborái még mindig teáznak, bár a sütemény elfogyott, az eszcájg meg eltörött, a virágok még mindig virágoznak, de mintha kevésbé ragyogna a színük. Alice sem ugyanaz már, aki első kalandja idején volt: bátorságát, szelességét elvesztette, barátai alig ismernek rá. Ahhoz, hogy a Dics Napján minimum Jeanne D’Arcként szálljon szembe a Fehér Királynő nevében (mit ne mondjak, szép kis királynő: a piszkos munkát rábízza másra) a Vörös Királynőt képviselő sárkánygyíkkal, komoly változásokon, végeredményben pedig jellemfejlődésen kell keresztülmennie.
Összezsugorodni, majd nagyra nőni – bár ez, ugye, klasszikus… lenne, mert a mi Alice-ünk erre a tanulságra már nem emlékszik –, félelmetes állatokkal és saját félelmeivel megküzdeni, halott emberi arcról halott emberi arcra ugrálva átkelni a folyón, hazudni, önmagáért, önvédelemből akár ölni is tudni. S ezt mind-mind megtanulja, hogy a viktoriánus kori képmutató világba visszamászva fricskát mutasson a parti közönségének: nemet mondjon a kérőnek, finoman kioktassa sógorát arról, hogy ne csalja tovább asszonyát, a majdnem-após pedig felkérje üzlettársnak kereskedelmi vállalkozásába. Egy ifjú hölgy saját akaratát és álmait követve – legyenek azok hősei bárkik vagy bármik – a maga lábára áll a férfiak dominálta társadalomban. Szép üzenet. Erős üzenet. Komolyan veendő üzenet még manapság is.
 Mia Wasikowska |
De talán elegánsabb, ha nem ennyire direkten és vissza-visszatérően hangoztatják. Vagy ha már van arra némi utalás, hogy az Őrült Kalapos, akivel oly jól megértik egymást, nem közömbös Alice iránt. Mi több, ha a fenti és a lenti világ szereplői között halvány allúziókat is találunk, legalább legyen ott a halvány remény, hogy valahol a való világban fellelhető a Kalapos hasonmása, és Alice tekintetében nem kizárólag a karrier meg a harcos nőség koncentrálódik. Mert akkor legalább valamilyen szándékot látnánk, így viszont siránkozhatunk azon, hogy elkészült egy film, ami Disney-nek sötét és ijesztő, Tim Burtonnek viszont nem elég bizarr.
Pedig látványelemként bevetette állandó csodafegyvereit, Johnny Deppet és Helena Bonham Cartert is. (A többi nagyágyú, Stephen Frytól Alan Rickmanig, csak a hangját kölcsönzi.) Előbbi a tőle már ismert – színes kontaktlencsében is – szomorú szemű bohócot hozza, utóbbi kap egy digitálisan megnövelt fejet, ami a Viktória-kori frizurától még nyújtottabbá válik, és amit a lesminkelt szemöldök fölé rajzolt fekete vonalak, a szív formára rúzsozott ajkak még merevebbé és mesterkéltté tesznek. A vízfejhez pici test járul és nagy gonoszság, s ezt a gonoszságot, bármennyire is egysíkú, egyfajta érzelem, nagyobb érzelmi amplitúdóval lehet játszani. Még akkor is, ha a burtoni gondolkodás és a digitális technika jóvoltából mindössze az arc reagál, a test nem. (A szinkronhangok közül messze Nagy Ervin és Für Anikó nyújthatja a legnagyobb és a legszínesebb élvezetet.)
 Jelenet a filmből. (A képek forrása: PORT.hu) |
Mia Wasikowska szép tekintetű Alice, aki folyton kontrollálja magát és elfojt, de amikor vállalja önmagát, akkor is megmarad enigmatikussága. Anne Hathaway mint kecses pózba merevedett Fehér Királynő, leginkább a Hókirálynőbe oltott Nigella Lawsonra hasonlít. (Azt, hogy a konyhájáról híressé vált angol hölgy jelentős mértékben inspirálta, maga a rendező említette egy interjúban.) Az előnytelen sminknek köszönhetően kihangsúlyozzák egyébként is nagy ajkait és szemeit, ezáltal a színésznő jó választás a gonosz Vörös Királynő testvérének szerepére. Bár némi technikai trükkel, de személyében jelenik még meg Tutyika és Mutyika (a Little Britainből ismert komikus, Matt Lucas, aki roppant édesen, ám roppant bután néz az ikerpár mindkét tagjaként), illetve Crispin Glover, a tesztoszteronjával is küzdő Kőr Bubiként.
A legnagyobb elismerés a jelmeztervező Colleen Atwoodot és a vizuális effektek tervezőit és készítőit illeti. Miattuk lesz élvezetes és őrült – persze, csak moderáltan – az egyébként meglehetősen unalmas történet, amelyen tényleg csak a 3D segít. Nem arra kapacitálom a rendezőt és a forgatókönyvírót, hogy tudatmódosító szerek hatására fogjanak munkához – Lewis Carroll és a filmbeli Bölcselő, a vízipipázó lárva, később pillangó után szabadon –, mindössze annyi kellett volna, hogy igazán elengedjék a fantáziájukat, és csináljanak valami eszementet. Nyilván a költséges technikához nem kevés pénzmagra volt szükség, ezt pedig független filmmel nem lehet előteremteni. Az viszont, hogy a Fehér Királynő palotája a Disney emblematikus kastélysziluettjére emlékeztet, meglehetősen gyenge fricska.
Vö. Bujdosó Bori: Tim Burton hagyta magát kiherélni
Megyeri Dániel: Mesés kompromisszum
Szűcs Gyula: Johnny Depp zseniális, de 3D csak a címben volt
Bükki Linda: Tim Burton tükrén túl
Kádár Judit: Alice, Gruffacsőr és a többiek – Lewis Carroll halhatatlan öröksége
– legát -: Tánc gúzsba kötve
Keresztes Gergő: Az ex-animátor, ha visszatér