Stanislawa Przybyszewska: A Danton-ügy / Stúdió „K”
2010.03.11.

Politika és manipuláció, kenőpénz és terrorveszély, lobbik és korrupció, a jelen bűnei és nyolcvankilenc örökösei népesítik be a Stúdió „K” összes tereit A Danton-ügy magyarországi ősbemutatóján. Akinek nem inge, nem fogja magára venni, a többiek meg úgysem jönnek el. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Majd’ kilencven évet kellett várni, hogy magyar színpadra érkezzen a tragikusan rövid életet élt lengyel Stanislawa Przybyszewskának (1901-1935) a több mint kétszáz évvel ezelőtti, Franciaországban játszódó eseményeken sajátos nézőpontból eltűnődő hatalmas drámája, A Danton-ügy. A szűkebb pátriánkra általában jellemző megkésettségről ezúttal azért nem érdemes lamentálni, mert a két túlságosan is emberi gigász, Robespierre és Danton harcát középpontba állító dráma Koltai M. Gábor egyszerűségében is míves rendezésében zavarba ejtően az ittről és mostról szól.

Jelenetkép, középen Kuna Károly
Jelenetkép, középen Kuna Károly
Egyébként is: mostanában mintha ébredezne a magyar színház, amelyre ugyan sok minden jellemző, de az épp nem, hogy foglalkozna a jelennel, a valósággal, egyáltalán bármivel, ami minket körülvesz, vagy hamarosan körül fog venni. Ebből is adódóan kevés igazán fontos bemutató volt eddig az évadban, de például a Katonában a Mesél a bécsi erdő, az Örkényben az Arturo Ui… vagy a Nemzetiben a Mein Kampf számomra ezek közé tartozott – azok a fasizmus árnyának lassú, alattomos növekedéséről számoltak be más-más hangsúlyokkal. (Más kérdés, hogy a felsoroltak közül a „legfiatalabb” darab is mindjárt harminc éve íródott; igaz, még így is kortársibb tud lenni, mint némely ma született…) A Danton-ügy – mely jelentőségét tekintve feltétlenül csatlakozik az iménti sorhoz – mintha továbblépne, amikor az alapanyagban adott modellszituációra felülről nézve észreveszi, hogy a látszólag kétszereplős játszmában nagyszámú, önnön jelentéktelenségét mesterien érzékeltető figura tolakszik, hogy elfoglalhassa vágyott pozícióját. Ők azok, akik pillanatnyi érdekeiktől vezérelve habozás nélkül, nagy garral állítanak mást, mint amit akár egy perccel azelőtt gondoltak. Ugye ismerős?

Géczi Zoltán és Kuna Károly
Géczi Zoltán és Kuna Károly
Az istenadta nép meghatározó jelentőségű Koltai M. Gábor rendezésében, és nem véletlen, hogy ebbe a körbe most mi, nézők is beleszámítunk: a forradalmi törvényszék Dantont elítélő tárgyalásán a címszereplő például nekünk szónokol, borítékolható közönyünk – hisz „csak” színházat látunk, itt reagálni nem szokás – is szóba kerül persze, és a soraink közé beépülő polgártársnők buzdítása meg pfújolása a mi kimondatlan véleményünket (is) tükrözi. Amúgy is számít odaadásunkra a rendező, hiszen az előadás közel három és fél órája alatt a Stúdió „K” intim, többnyire megfordított játszótere (általában ott ülünk, ahol máskor a színpad van, bár az is igaz, hogy most minden talpalatnyi helyen játszanak) és családias hangulatú előtere között ingázunk, kispárnával, a „szerencsésebbek” egy kínzóeszköznek is alkalmas kissámlival a hónuk alatt. (A díszletért-jelmezért felelős Vereckei Rita megint a majdnem üres tér remek szervezőjeként, a korhű viseletre rímelő öltönyök összeválogatásával tűnik ki.)

A két nagy (?) egyéniség, Robespierre és Danton körül alantas tömeg tekereg. Robespierre bérenceinek eltorzult arcán madzagok vájnak mély árkokat, gyakorta a föld (a nézőtér deszkái) alól kúsznak elő, mint a férgek, hogy aztán a Vezér, vagyis a Megvesztegethetetlen köré csúszva-mászva bizarr élőképeket hozzanak létre. Danton társai nemcsak attól rokonszenvesebbek, mert tudjuk, hogy eleve csak veszíthetnek, hanem azért is, mert nekik legalább van arcuk, emberi mivoltukat nem áldozták fel – igaz, talán csak azért nem, mert nem jutott rá idejük. (És hát igen sokat elárul az is, hogy a két ellenérdekelt csapatot ugyanazok játsszák…)

A szeszélyes sakkfigurák néha nem átallnak a nagymesterek ujjai közül kiugrani, hogy bizonyítsák: ők (is) képesek a vezércselre. Más kérdés, hogy ezek szerény hatótávú akciók, hiszen bár itt mindenki a nemzet érdekéről papol, de valahogy nincs ingerenciám bedőlni a lózungoknak, és tényleg: minden szereplő a maga szalonnáját sütögeti, amíg hagyják. Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a két nagy hiába szeretne legalább a hatalom ideiglenes birtokosának látszani – a nemrég még általuk felkorbácsolt és elszabadított indulatok már régesrég túlnőttek rajtuk, ők ugyanúgy a forradalom bábui, mint a felhergelt, szerencsétlen tömeg.

Lovas Dániel és Menszátor Héresz Attila
Lovas Dániel és Menszátor Héresz Attila
A Kuna Károly formálta Robespierre-ben van valami, ami győzelemre predesztinálja: ilyennek képzelnék egy hidegvérű, profi tömeggyilkost, aki az obligát rizsporos paróka és a sápadt púder maszkja mögé rejti azt az egyéniséget, amelynek milyenségéről valószínűleg már hiába faggatnánk – ha volt is neki valaha, rég megfeledkezett róla, ma már szokásai rabja. A holtfáradt vámpírt először a borbélyszékké alakuló kádban (vö. Marat halála) látjuk: a ravatalra emlékeztető kádra aztán ajtó kerül, s az aszott élőhalott rendre innen emelkedik majd ki. Az az érzésem, hogy már csak megszokásból gyilkol, nem a vér ízéért, csak mert a forradalmi évek (évszázadok?) alatt ez mindig így ment. Ételt-italt már nem vesz magához, a Horváth Zsuzsa játszotta szeretőjéről, a szikkadt Eléonore-ról meg folyton a Delacroix-festmény híres-hírhedt Szabadság-alakja ugrik be: szimbólumok testközelben. Kuna hideglelős, perfekt alakításában minden szó hangsúlyos: a vigyázó körültekintéssel összeszerelt mondatok Robespierre védjegyévé válnak. Fél kéz sem kell hozzá, hogy összeszámoljam, hányszor emeli fel a hangját: hipnotikus erő árad belőle, már ahogyan levegőt vesz, az is csendet parancsol.

Mindenben ellentéte a dőzsölő, az élet velejét kiszívni akaró Danton, aki Menszátor Héresz Attila alakításában rokonszenves és laza nagyotmondó: mintha gyakran még a következő lépéssel sem lenne tisztában, nemhogy a játszma végével (igaz, mindkét feltételezésre sorozatban rácáfol). Talán éppen ez, a pillanat örömeit kitartóan kutató és habzsoló mentalitás, a véletlen erejében bízó játékosság az, ami oly igen taszítja a Feddhetetlent? A kiöregedett rockerdizájn jól fekszik Menszátor Héresznek: mélyen kigombolt ing, fémnyaklánc, gondozatlan bokorként felmeredő frizura, az ellenfél szertartásosságának még az árnya is távol. A merevgörcs Robespierre és az első blikkre tán túl izgága, de nagyon is felelősen gondolkodó Danton között kimondatlanságában is izgalmas erotikus szál feszül: a mesterien vezényelt vacsorajelenet tétje – a mindenfaló Dantonról és az őt néma megvetéssel figyelő Robespierre-ről egy Canetti-mondat rémlik fel: „Mindenkinek látnia kellene magát egyszer evés közben” – nem kevesebb, mint annak eldöntése, hogy ki csábítja el a másikat, azaz ki nyeri meg a végső ütközetet.

Kovács Krisztián és Homonnai Katalin. A képek forrása: Stúdió
Kovács Krisztián és Homonnai Katalin (A képek forrása: Stúdió "K")
Harcostársaikkal ápolt viszonyuk megint csak róluk árulkodik. Robespierre oldalán a fagyos Saint Just (Géczi Zoltán) áll fenyegetőn a szürke eminenciás hálás szerepében. Danton bandájának ereje és erőtlensége egyaránt sokszínűségében rejlik: a sztoikus Philippeaux-t (Tamási Zoltán) szinte a nyaktiló alatt is árulónak bélyegzik testben-lélekben ifjú társai – a habozás nélkül árulóvá vedlő Legendre (Vékes Csaba), a kölyökképű és -agyú Westermann (Lovas Dániel), vagy a többiekkel sodródó Delacroix (Rimóczi István). A két idol között tanácstalanul tévelyeg Desmoulins: Kovács Krisztián kirobbanó energiákkal mutatja a figura öngyötrő elveszettségét. Desmoulins folyton arra vár, hogy valaki megmondja neki, melyik a helyes út – a forrófejű fiú iránt atyai érzelmeket tápláló Danton talán pedagógiai célzattal nem hajlandó egyértelmű választ adni, Robespierre-t meg egyszerűen nem érdeklik azok, akikben túltengnek az érzelmek. Homonnai Katalin vérfagylaló borbély- és hóhérsegéd, Rusznák Adriennre inkább a nép lányaként, mint Danton nejeként emlékezünk.

A fentiekben szándékosan nem esett szó arról, hogy mindennek mi köze a történelemkönyvekből kihámozható „igazsághoz”, ahogy arról sem, hogy a Büchnertől a Danton halálát tucatszor átrágó Przybyszewska, aki egy időben saját leveleit is a forradalmi naptár szerint datálta, hogyan viszonyult a megtörtént eseményekhez. A bármiféle történelmi hűség illuzórikus voltára Robespierre szavai világítanak rá, amikor nyolcvankilenc örökségéről, a rendszer megváltoztatásához szükséges milliók erőfeszítéséről beszél – a Dantont a nyaktiló alá lökő szónoklatban két évszám néz farkasszemet egymással, és ma már mindkét történet végét tudjuk. Talán tetszettünk volna forradalmat csinálni?
Szerző:  Stanislawa Przybyszewska,  Cím:  A Danton-ügy,  Megjegyzés:  Balogh Géza fordításának felhasználásával,  Rendező:  Koltai M. Gábor,  Díszlet, jelmez:  Vereckei Rita,  Dramaturg:  Sediánszky Nóra,  Fény-hang:  Fodor Gergely,  Rendezőasszisztens:  Kardos Tünde,  Szereplők:  Kuna Károly,  Menszátor Héresz Attila,  Kovács Krisztián,  Géczi Zoltán,  Horváth Zsuzsa,  Rusznák Adrienn,  Homonnai Katalin,  Tamási Zoltán,  Vékes Csaba,  Lovas Dániel,  Rimóczi István
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására (2008)