Sajátos fordulat, hogy mainapság a hagyományosan női közönséget vonzó műfajok némelyike népszerűtlensége miatt a művészfilm gettójába szorult. Míg romantikus komédiát forgatni megvetendően rentábilis és kommersz munkának számít, egy kosztümös társalgási drámát már jó szívvel hív art-filmnek a magyar művészies köztudat – még akkor is, ha a szerzőiségnek az írmagja sem található benne. Pacskovszky József új filmje ugyan magán viseli fő alkotójának számos kézjegyét – hiszen témaválasztása és központi motívumai könnyen ismerősek lehetnek korábbi munkáiból –, ám legelsősorban egy régi vágású, hamísítatlan melodrámának tetszik: artisztikus megoldásai és pszichologizáló közelítésmódja ellenére a félszáz évvel korábbi weepie-ket idézi, melyeket annak idején szintén magasművészetként tisztelt a félművelt közönség.
Jelenetképek |
Míg Pacskovszky korábbi műveinek hősei előszeretettel szeltek át földrésznyi – sőt, olykor kozmikus – távolságokat, újdonatúj filmjének tere egy szentendrei háztartás köré szerveződik: már-már kamarafilm ez is, mint az idei szemlén megannyi munka. Anna, az intézetben nevelkedett, árva és néma lány (az amatőr Schefcsik Orsolya alakításában) egy jólszituált házaspárhoz költözik házvezetőnőnek: elkel egy segítő kéz a csinosan berendezett családi házban, mivel a korábban szemorvosként működő férj (László Zsolt) éppen szanatóriumi kezelését élvezi heveny alkoholizmusa miatt. Az emancipált, karrierista feleség, Angéla (Catherine Wilkening) sem kelt éppen egészséges benyomást: zavartan beszél, idegesen cigizik, és sorra-rendre cipeli fel alkalmi udvarlóit a hálószobába, amit a tisztalelkű Anna persze aggodalmasan szemlél. Hamar kiderül, hogy a megtépázott házaspárt egy régi tragédia, gyermekük elvesztése sújtja, és a mély sebekre csupán a kedvesen alázatos cseléd nyújthat valódi gyógyírt.
Hogy a rehabilitációs kísérlet végül csúfos kudarcot vall, az voltaképpen már az expozíció után borítékolható: Kardos Sándor fekete-fehér, nagy műgonddal komponált, borongós képei aligha kecsegtetnek bármennyi reménnyel – sokkal inkább a szimbolikus terjeszkedést és a lélektani mélyfúrást irányozzák elő. A folyamat végigkövetése volna tehát a lényeg, melynek során a beteg lelkek a néma lány tiszta tekintetének tükrében igyekeznek megváltani magukat, ám a pszichológiai realizmus több ponton megbicsaklik. Úgy a férj, mint Angéla karaktere sután megírt, viselkedésük hiteltelen reakciókkal teli, az apró rezdülések helyén pedig rendre teátrális gesztusok állnak: talán a leglátványosabb, amikor a nehezen kiküzdött, rövid idill lezárásaképp az eladdig józan férj nagy lendülettel a borosüveg után nyúl. Az sem segíti a történet átélését, hogy Anna figurája a koncepció miatt irreálisan passzív és merev: hol ijedt, hol bambán esetlen, de meg sem próbál szemeinek rángatásán kívül bármilyen módon közölni valamit.
A képek forrása: magyarfilmszemle.hu |
Vö. Jakab-Benke Nándor: Fekete-fehér néma-film
Mesterházy Lili: Néma, elcseszett vágyakozás
Mikes Éva: Hangtalan ítélkezés
Mátyás Péter: Írisz diagnosztika