Molnár György: Ki/be Tawaret / 41. Magyar Filmszemle
2010.02.07.

Az aranygaluska fogy el a leghamarabb. Ez Molnár György legújabb filmjének egyik filozófiai sommázata. A főhős többször is hiába kéri kedvenc bisztrójában, neki richtig nem jut egy adag se. SZEGŐ JÁNOS KRITIKÁJA.

Arra, hogy az állítás empirikusan is igaz, legyen elég annyi bizonyíték, hogy e sorok írója a vetítés után korgó gyomorral tért be kedvenc bisztrójába, ahol a táblán (szigorúan zsírkrétával) ott mutatta magát az aranygaluska is, ám mire kikérte magának, ki is kérhette magának, merthogy az fogyott el először a napi fogások közül. De nem ez a Ki/be Tawaret egyetlen filozófiai gondolata. A nyitó képek szomorú zenéje alatt őszi temetőt látunk, holt avart, rossz szélt, és az egyik síron a „Contra vim mortis non est medicamen in hortis” síron inneni és túli, több mint gyanús latin bölcsességét: A halál ellen nem terem orvosság a kertekben. Molnár György groteszk filmjeiben a kérdés inkább az, hogy az élet ellen van-e orvosság, esetleg fűszer?

A Ki/be Tawaret több egymásba fonódó története olyan, mint egy háromfogásos ebéd. Levesnek itt van a középnegyvenes Sugár (Schlanger András), aki nappal a Széchenyi-fürdő nőgyógyász szakrendelőjében praktizál, és a termálvizet hívja segítségül, esténként pedig terézvárosi kocsmákban szaxofonozik. E két tevékenység között kedvenc bisztrójában áhítozik az aranygaluskára, de csak vargabéles jut neki, máskor magának főz saját örömére, vagy a fürdőkádjában téblábol. A fürdőorvos a kádban, ezzel el is jutottunk a film központi metaforájához, azaz hogy az irónia mellett voltaképpen a víz az úr. Vízben várják a gyermekáldást a nők, vízben töltődik a hedonista agglegény, és vízben létezik az állandó vágókép, az állatkerti víziló, ráadásul ugyanabban a termálban, ami a gyógyfürdőben is bugyog. A víziló pedig egyiptomiul Tawaret, a világra segítés, a szülés istennője – az ókortörténeti felvilágosítást nem mástól kapjuk, mint a pajkos-dinamikus nyugdíjas trafikos nőtől (Tímár Éva). Sugár profi agglegény, több szeretővel, és egy tarhálós, dacos-darabos, saját magát kereső, korhely huszonéves gyerekkel (Ötvös András).


A főfogás a fiú, Bence életéhez kapcsolódik, és úgy hívják, hogy Fruzsina. Egyszerre rém magabiztos és atom-frusztrált, macskatekintetű bölcsészlány, aki lófejben énekel, nímandokkal rádiózik, egyetemi tanárokat szívat, és közben albérletről albérletre vándorol. Kerekes Vica alakítja ezt a lányt, a figura mintája a fiatal Karafiáth Orsolya lenne. Nagy szerencsénkre Kerekes nem próbálja meg eljátszani Karafiáthot (ez legjobb esetben is magának Karafiáthnak megy), inkább kitalál egy hozzá hasonló karaktert, megspékelve egy negatív, de kreatív Amélie-vel. A végeredmény azonban felemás korlát. A felszín(esség)re menekülő karakter személyisége nem tud mélyülni: amilyen ígéretes Kerekes Vica a film elején – amikor nézi a világot és nézi saját magát –, úgy lesz egyre üresebb ez az attitűd a film folyamán.

Fruzsi a film elején szakít lakótársával, Bencével, aztán az orvos-szaxofonos Sugárt kezdi el becserkészni, előbb mint interjúalanyt, később mint férfit. A harmadik fogás, az aranygaluska azonban elmarad. A szimpatikus agglegény és a biztonságra vágyó (ezért minden ellen lázadó) fiatal lány kapcsolata, igazi kutya-macska barátsága csak valami ellenére, és csak rövid ideig lehetséges. Banális boldogságuk tetőpontján hova máshova mennének, mint az állatkertbe, ahol a víziló dőzsöl. A háromtonnás metafora légies szemrebbenése a film egyik állandó vágóképe: a bölcs állat mintegy rápillant a dolgok állására. Máskor Sugár doktor fürdőkádját vágják ki a képből, hogy mögé montírozzák, de ugyanitt Fruzsi arcáképe vagy a dzsungel levélrengetege is fel-feltűnik. Ezek a víziló-víziók a gegekben gondolkodó Molnárnak ugyanolyan fontosak, mint egy-egy álomkép, szürreális jelenet vagy abszurd párbeszéd. Az abszurd szálat a Fruzsi és barátnője által elkövetett bölcsészkari terrorakciók, és az azt felderítő nyomozás krónikája szavatolja a leginkább. Ezekben a szkeccsekben a tévérendező Molnár erényei csillannak meg.

A jelenetek szintjén jó a film, a baj inkább az, hogy túl sok benne a jelenet, túl sok mindent akar a konyhafilozófia szintjén tálalni. Van itt apa-fiú konfliktus, középkor-válság, meddőség és halál, tavaszébredés, fiatal életek indulója, elvágyódás. Rossini, jazz-slágerek és az Elektrik Bugi Kommandó. Sugár valószínűleg az orvosok közt a legjobb szaxofonos, és ez ugyanennyire igaz fordítva is. Schlanger András néhány mozdulatával élővé teszi ezt a figurát. Sugár szeret főzni, az ugyanis megnyugtatja. Nos, amikor hortobágyi húsos palacsintát készít saját magának, akkor azt látjuk, hogy ez a nyugalom szinte végtelen. Máskor rozmaringos báránnyal rukkol elő. (Ehhez képest általában párszáz forint van a zsebében.)

Molnár György filmje a banalitások igazságát állítja a középpontba, dupla iróniával és ohne aranygaluskával. Sugár kifelé próbál elindulni, Fruzsi befelé próbál magára találni, innen a cím ki/be tagja, és nem máshol teszik ezt, mint a víziló szemmagasságában. A vérmesebb értelmezők ezt továbbfejthetik, hogy akkor minden születés halál, és ekképpen minden halál viszont születés, esetleg, hogy az élet maga a folyamatos születés, melyhez bábák és megfelelő közeg (víz) szükségeltetik. Mintha Molnár is érezné, hogy ezt a filozófiai dolgozatot csak pamflet formájában érdemes benyújtani.

Forrás: magyarfilmszemle.hu
Forrás: magyarfilmszemle.hu
A profi színészek mellett ezért is tűnik fel egy-egy jelenetben a rendező, a társíró-írótárs Lőrinczy Attila, az ihlető Karafiáth Orsolya, mellette Legát Tibor, az irodalmár Takács Ferenc vagy a film producere, Kántor László. Kijár és bejár a fikció és a referencia. Molnár a kisrealizmus és a szürrealizmus elegyét hozta össze. Egyrészt azt a világot ábrázolja, amiben otthon van: a Terézváros, benne a nyolcvanas évek jellegzetes figuráival, másrészt igyekszik fogékony lenni valami olyasmire is, amit úgy hívnak: a mai fiatalság. Azonban az alternatív regiszterek, a füstös kocsmák inkább a tegnap ifjúságát, az ezredforduló életvilágát idézik. A generációs konfliktusok ütközője az egyetemi hodály, ahol a rigorózus nyelvtörténész (Takács Katalin) és a galamblelkűnek látszó, valójában agresszív Hölderlin-kutató (Hirtling István) nem érti a fiatalokat (Vajda Milán, Kovalik Ági), akik egymást se nagyon értik. 

Hiába a könnyed vonalvezetés, a szimbólum túl nehéznek bizonyul. A helyenként pörgős, jól eltalált párbeszédek és a jól megtalált színészek (Kovács Vanda, Györgyi Anna, Varjú Olga, Bánfalvi Eszter) miatt a film nem lesz unalmas, izgulni is lehet valamelyest, hogy mi történik a hősökkel, a film vége a temetői zárlattal azonban inkább csalódás. A producer Kántor László tipológiája szerint van jó film, rossz film, szép film. A Ki/be Tawaret idegesítő hibáival, a felesleges marhaságokkal és szerethető bumfordiságával együtt a leginkább szép.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 41. Magyar Filmszemle gyűjtőlapon olvashatják.
Szerző: Szegő János
Cím:  Ki/be Tawaret,  Rendező:  Molnár György,  Forgatókönyv:  Molnár György,  Karafiáth Orsolya,  Lőrinczy Attila,  Operatőr:  CSukás Sándor,  Zene:  Verdi, Rossini, Chapi, Márkus Alfréd, Elektrik Bugi Kommandó, K3,  Vágó:  Király Ferenc,  Hang:  Nagygyörgy Gábor,  Ifj. Erdélyi Gábor,  Díszlet, jelmez:  Dévényi Rita,  Producer:  Kántor László,  Szereplők:  Kerekes Éva Vica,  Schlanger András,  Ötvös András,  Gál Natália,  Györgyi Anna,  Kovalik Ági,  Varjú Olga,  Takáts Katalin,  Hirtling István,  Vajda Milán,  Takács Nóra Diána,  Kovács Vanda,  Galkó Balázs,  Martin Márta,  Tímár Éva,  Sebő Ferenc,  Bánfalvi Eszter
Megítélt támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Mozgókép Kollégium
Forgalmazásra (2010)