Bozsik Yvette Társulat: Újravágva / Trafó
2010.02.02.

A társulatvezető „megöregedett” és „elhízott”. Messze elkerüli az ihlet. Kiégett. Nincs előadás. Holott lennie kell. Mégpedig időre. Az idő pedig most van. Az Újravágva dupla- vagy triplafenekű (tánc)színház arról, hogyan lesz a nincsből (mégis) valami. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

Bozsik Yvette új darabjának van egy általánosabb, de húsba vágóan időszerű olvasata: mi történik, ha egy társulat elveszíti a közös munkának értelmet és célt adó népszerű vezetőjét. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy Bozsik itt burkoltan a nagy példakép, Pina Bausch eltávozására és az ennek kapcsán kialakult új helyzetre is reflektált. Egy karizmatikus vezető elvesztése megfelelő utódlás híján ugyanis teljességgel megpecsételheti, kor- és stílusdokumentációvá töpörítheti egy társulat alkotómunkáját. José Limón és Merce Cunningham máig turnézó társulatai kapcsán ez utóbbi szinte már tényként konstatálható, de Maurice Béjart XX. Század Balettjének tavaly nyári szegedi vendégszereplését látva sem lehetünk megnyugodva afelől, hogy az együttes hosszú távon túléli kivételes képességű vezetője hiányát.

Jelenetképek
Jelenetképek
Az Újravágva apropóját természetszerűleg mégsem ez adja, hanem egy, a színházcsinálás lényegét érintő aspektus: a mondanivaló elvesztése, az alkotói válság. Az inspiráció hiányából származó bizonytalan, súlytalansági állapot. „Veled is megtörténhet!” – figyelmeztet a hollywoodi filmelőzetesek tegeződő stílusában, de mint egy gyászjelentés, talpig feketébe öltöztetve az előadást népszerűsítő szórólap. A csavar persze ott van, hogy a társulat nem egyszerűen eljátszik egy tőle független élethelyzettel, mármint a témavesztés őrjítő terhével és következményeivel, hanem önmagát játssza el a színpadon, azaz előadással reagál saját dilemmájára, és ezzel kapcsolatos élményeire, melyhez így – paradox módon – voltaképpen a témavesztés szolgáltatja a témát. Abban ugyanis biztosak lehetünk, ha Bozsiknak lenne aktuálisabb mondanivalója is a jelenleginél, nem nyúlna néha csípős (ön)iróniával – ígérete szerint – a „kimaradt” (?) vagy „újraollózott” (?) jelenetekhez.

Valahogy ez is annyira bozsikos. A koreográfus végigidézte a modern tánc klasszikusait, a színház-, film- és operatörténet jeles műveit, stílusbemutatókat tartott és emblematikus előadásokat reaktivált, most pedig újra önmaga, illetve közös társulati munkáik felé fordul, s önidéz, melyre így – mivel művei többségében eleve reflektált (kultúr)idézetek –, talán leginkább az idézetek idézetei címke illenék. Ez persze kissé sarkos állítás, hisz tetemes részében vadonatúj munka ez, az meg egyenesen vicc, hogy jegelt extrák lennének benne felmelegítve. Miért is?

Amíg a Kamrában bemutatott, önéletrajzi ihletésű Lány, kertben című (társ)darabból (kritikánk az előadásról itt olvasható - a szerk) igen hiányoltam a főszereplő személyére vonatkozó öniróniát (!), addig az Újravágva szinte folyamatosan adagolja azt. A színpad bal felén vetítővászon, rajta film pereg: bodorított szőke hajzuhatag alól egy fajsúlyos víg komédiás, Elek Ferenc kacsint ki ránk Bozsik Yvette-ként. Aki színre se lép, de mindenütt jelen van. Sőt, róla szól minden. Még akkor is, amikor nem. Elek Ferenc lubickol a szerepben. Figyel, töpreng, kommentál, önelemez és kiborul. Gyerekek, csináljatok már valamit, szarban vagyunk! – summázhatjuk Bozsik Elekre plántált gondolatait. S alant, a Vati Tamás által szellősen berendezett térben, a talán Miss Julie-ból átmentett óriási vajszín bőrkanapé és egy halomnyi ezüstszürke szék meg asztal (Bausch-hommage) társaságában a társulat – kiegészülve olyan vendégművészekkel, mint a Nagy József társulatából átugró, rettenetes (fa)pofa Szakonyi Györk – rendre szót is fogad neki, s megpróbál jó nagy feneket keríteni e külsőre tetszetős, bohókás, hellyel-közzel élvezetes, de mondanivalójában soványka és sokszor üresen csacsogó (külön)fejezetnek.

Szerelem, szex, fucking. Szóban és képben. Lirizálva, stilizáltan és direktben. Megidézett Turandot-közfürdő filmen: szöszi, duci „Bozsik” masszírozza Vati Tamást a zuhanyrózsa alatt. Önbók, öncitálás, „önkielégítés” – minden mennyiségben. Edzésben tartott rekeszizmok, kevés tánc, sok színészkedés, nárcizmus, pózolás, sikk és stíl.

Bozsik hihetetlenül érzi e rideg, számító, a kifutók jeges idegenségét az élet meleg mocskával vegyítő korszellemet. S nem pepecselve, hanem lendületes, vastag ecsetvonásokkal, nagy foltokban, hatást-ellenhatást célirányosan működtetve, biztos kézzel színpadra is tudja tenni. A tálalás rendkívül profi. Már-már tüntetően az, mondhatni. E posztmodern fíling mindene Bozsiknak. De mintha túlzottan is ezen nyugodna minden. Mintha ez a stílus lenne a mű maga. A tartalom, a mag viszont, ami tartást adna neki, és aminek e szemfényvesztő külső burok alól kéne tompán és súlyosan előtolakodnia, vagy legalább észrevetetnie magát, mintha másodlagos, elhanyagolható eleme maradna az előadásnak. És ez még akkor is zavaró, ha a darab részben a témavesztés, a keresés állapotát tematizálja, tehát a bizonytalanságról, a hiányról, a nincsről (is) szól.

A képek forrása: PORT.hu (Fotó: Horváth Judit)
Fotó: Horváth Judit (Forrás: PORT.hu)
A reflexió kitágítása: a kritikusok is megkapják azt, ami nekik jár. A táncosok először (negatív) kritikarészletet olvasnak fel régebbi előadásaikról, a rendező-koreográfus munkájáról, majd pozitívakat saját szerepléseikkel kapcsolatban, viccesen, kifigurázólag, torz hangon. Felfedezni köztük a magunkét: jó hecc. Miközben persze többélű dolog ez: terapikus célja kétségbevonhatatlan, kiröhögni a nekünk feszülő recenzensek ármánykodásait; ám hozzáállást is tükröz, amit kétségkívül old – de nem feledtet – az előadás mindenen ironizáló hangvétele, meg hát elhárító műveletként is működhet, hisz ki a fenének van érkezése ezek után akár csak egy rossz szót is írni a produkcióról.

De hogy valahol azért sokkal mélyebbre gyűrűzött történet ez annál, mint amilyennek elsőre látszik, azt a Lélektánc című produkcióból mikrofon elé citált vak fiatalember, Barkó Tamás által – Braille-írást letapogatva – felolvasott, majd kommentált cikk jelzi (névvel és címmel). Barkó elmondja: ő nem érezte megalázva magát az adott színházi szituációban, mint ahogy azt az újságíró gondolni vélte. Pont. Ízlés dolga persze, hogy feleselgetésre kell-e használni egy előadást, és ha igen, ilyen módon-e, vagy hogy mindez mikortól riasztó belterjesség már. Mindenesetre érdemes különválasztani a két érzékelést: attól ugyanis, hogy valaki belülről hogyan él meg valamit, a néző kintről, mint külső szem még láthatja másképp.

Az önreflexív jelenetek csúcspontja, amikor Iványi Marcell, a kreatív producerként fellépő kreatív producer úgy egy óra elteltével leállítja az előadást, és kellő komolysággal bejelenti, hogy a társulat új direktort keres, mert a régi megöregedett, elhízott és különben is… Tíz perc van még hátra, mondja, bírjuk ki valahogy. Utóbbit viccnek szánja, de nem(csak) az. Az előadás a végére tényleg leül: a kezdeti jól ritmizált pörgést lassú, vontatott, kevéssé kimunkált képek váltják, aminek lezárásaként megszülető leghosszabb koreografikus rész – tipikus Bozsik sorminta – végül csendesen átszenderül a tapsrendbe.
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Újravágva,  Koreográfus:  Bozsik Yvette,  Zene:  Jean-Phulippe Heritier,  Jelmez:  Juristovszky Sosa,  Tér:  Vati Tamás,  Fény:  Pető József,  Producer:  Iványi Marcell,  Szereplők:  Bozsik Yvette Társulat és vendégei
Megítélt támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
A Trafónak Frenák Pál és Bozsik Yvette előadásainak forgalmazására (2009)
További támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Oktatási és Kulturális Minisztérium
Az előadás forgalmazására (2009)
További támogatás: 897 600 Ft
Támogató: Oktatási és Kulturális Minisztérium
Működési támogatás a társulatnak (2009)