Jelenetek az előadásból

A közel félmilliós Temesváron és vonzáskörzetében alig több mint harmincezer magyar él, s ez meghatározza a Csiky Gergely Színház helyzetét is, hiszen nézők tömegére nem számíthat. Ebből két következtetés adódik: olyan műsorpolitikát kell kialakítani, amely minél több magyar ajkú nézőt vonz, ugyanakkor bátran nyithatnak a soknemzetiségű város nagyközönsége felé, és jobban megengedhetik maguknak a kísérletezést, az új kifejezési formák keresését. Alapvetően ez a kettősség jellemezte a társulat munkáját Demeter András igazgatása alatt is, és mióta Balázs Attila irányítja a színházat, még inkább.

A színész-direktorok alaposan megfiatalították az együttest, amely az évente viszonylag sok premier jóvoltából különböző műfajokat próbálhat ki és eltérő karakterű rendezőkkel találkozhat. Az intenzív és folyamatos próbaszakaszok egybefüggő műhelymunkává állnak össze. Kívülről szemlélve úgy tűnik, hogy maga a felkészülés gyakran fontosabb, mint a végeredmény, hiszen e megközelítésben a bemutatók tulajdonképpen „csak” a közösségi munka egy-egy fázisát jelenítik meg. A társulat produkciói tehát kettős mércével mérhetők: egyfelől vizsgálható, hogy az adott produktum miként illeszkedik egy folyamatba, másfelől nem lehet eltekinteni attól, hogy az előadások közönség elé kerülnek, tehát önmagukban is érvényeseknek kell lenniük.

Az együttes fiatalságából is adódik, hogy több olyan előadás születik, amely alapvetően mozgásra épül. Az előző évadban bemutatott Amor omniát idén a Prométheusz követte (de tulajdonképpen a legfrissebb premier, az  Ájlávjú is ide sorolható).  Budapesten előbb láthattuk Katona Gábornak a táncot és a beszédet ötvöző Prométheuszát (amelyről e portálon Halász Tamás Titán-táncszínház című írásában számolt be, és itt olvasható), mint a Kisvárdai Fesztiválon díjazott Amor omniát, amely januárban a Thália Színház Határtalan Színházi Szemléjének egyik meghívottja volt. Ez utóbbi előadást is kétfelől közelíthetjük meg. Ha azt vesszük tekintetbe, hogy benne olyan kifejező nyelv alapozására törekedtek, amely nélkül a következő produkció nem születhetett volna meg, illetve e munka új módszerekkel és szemlélettel szembesítette a résztvevőket, akkor jelentősnek ítélhetjük. Ha viszont a produkciót önmagában szemléljük, számos megoldatlansággal és problémával szembesülünk.

A „fény és árnyjátékot” egy bolgár művészházaspár, Peter Pashov és Zheni Pashova készítette, akik a szófiai Atelie 313 Bábszínház vezetői és a bolgár Nemzeti Színház és Filmművészeti Akadémia óraadó tanárai. Dolgoztak Horvátországban, Szerbiában, az USA-ban s nálunk, a győri Vaskakas Bábszínházban. Temesváron olyan előadást írtak és rendeztek, amely elsődlegesen a látvány segítségével beszél a szerelemről.

A másfél órás produkció egymástól független etűdök sora. A jelenetecskék – amelyekből lehetne több is, kevesebb is, az összhatást ez nem befolyásolná – önmagukban zártak, felcserélhetők, egymásra nem reflektálnak, ennél fogva az egésznek nincs íve, struktúrája és vezérfonala. Az epizódok mindegyike sokkal hosszabb, mint amennyit egy vizuális ötlet vagy felvillantott gondolat meg tudna tölteni. Az etűdök líraiságát ritkán oldja, illetve ellenpontozza a humor, még kevésbé a drámaiság. Alig akad háromszemélyes jelenet, amelyben összetettebb és konfliktusosabb kapcsolat születhetne.

Pedig az előadás – a jelenetek átkötésére szolgáló vetített, kék alapon fehér pöttyös disco-látványától eltekintve – jól indul. Az üres színpad két oldalán, elől a félhomályban zeneszerszámok állnak, s az éppen szabad színészek ezeket megszólaltatva, illetve több szólamban énekelve kísérik az első epizódot. A szín közepére egy dézsa kerül, amelybe felülről vékony sugárban víz csorog. Balról bejön egy férfi, a dézsánál megáll, kezét a vízsugár alá tartja, mire a csorgás eláll. Ha elveszi a kezét, a víz csurog, ha alátartja, nem. Jobbra kimegy. Kis szünet után a jobbról jövő lánnyal ugyanez történik. A szereplők egyre gyorsabban teszik meg az utat, találkoznak a dézsánál, aztán ott maradnak, ismerkednek, flörtölnek, majd elválnak – mindeközben játszanak a vízzel, vagy a víz játszik velük.

A többi jelenet lényegében ugyanerre a sablonra jár: találkozás, ismerkedés, kapcsolat, elválás – az első két fázis el is maradhat. A változatosságot a választott technikák sokfélesége biztosítja. A legtöbb etűd árny, illetve sziluettjáték: vagy a teljes történet vászon mögött játszódik, vagy az egyik szereplő „imaginárius”, a másik meg a vászon előtti, „reális” figura. Kihasználják a kétlámpás vetítésből és az osztott árnyfelületből adódó lehetőségeket is. A színészek pontosan és fegyelmezetten hajtják végre a feladatokat. Néhány epizód – akárcsak az első – a vászon előtt, a színpadon zajlik. Hol botokkal táncolva, hol hintán ülve-lógva-függeszkedve próbálnak egy-egy szituációba életet lehelni. Kevés sikerrel. Ha nincs újabb és újabb látványötlet, menten kiderül a helyzetek üressége.

Fotó: Nagy József (Forrás: theater-csikygergely.ro)

Két etűd mégis kiemelkedik a többi közül, mert valami mélyebbet is elárul a férfi-nő kapcsolatról. Az egyikben egy házaspár rémálma rajzolódik ki: klasszikus bohózati szituációban egymásról húzogatják le a takarót, majd amikor pillanatnyi sötét után bekerülnek a fényutcába, már egy elasztikus nagy zsákban vannak, amelyből nincs szabadulás. Ha az egyik jobbra menne, a másik balra, hol együttmozdulnak, hol egymás ellenébe. Aztán a jelenet megszakad, és a pár ismét az ágyban van, de  az egymás betakarásának koreográfiája ugyanolyan, mint a kezdeti takarólehúzásé volt. A másik etűdben a főszereplő egy kötél, amelyet a férfi lasszóként dobál, s amikor elkapja vele a nőt, a köztük alakuló-változó kapcsolat vizuális megjelenítőjévé válik. Hol szorosabbra fonódik köréjük, hol rövidebb-hosszabb pórázzá válik, amelyen vagy az egyik, vagy a másik fél tarja a társát, s akkor sem engedi el egymástól őket, amikor már szabadulnának e kötelékből. De még ezek a jelenetek is hosszabbak az elviselhetőnél, sok bennük az üresjárat, az ismétlés.

A látványvilág egésze igen vegyes színvonalú, helyenként egyenesen giccses, de többnyire hatásos. Ez mondható el Cári Tibor zenéjéről is, amely hol élőben szól, hol felvételről, hol meg vegyesen. Ha a színészek jól énekelnek és zenélnek – mint ahogy ez bebizonyosodott –, legalább élőzenére bonyolítanák le ezt az emberbáb-revü-előadást.