Lezser profizmus, pimasz játékosság – kell-e több egy gyerekvers-kötethez? Lackfi János, a szakmai díjakkal alaposan elhalmozott virtuóz versgyáros (és nem mellesleg: kiváló író, műfordító, drámaíró) új verseskötetében még szemtelenebbül cifrázza, mint eddig. TÓTH ÁGNES VERONIKA ÍRÁSA.
Ami legelőször megfogott Lackfi JánosA részeg elefánt című kötetében, hogy itt végre éreztem az elementáris, betűk iránti szenvedélyt. Nem a történetmesélés vágyát, nem az olajozott termelési rutint, nem a fenenagy gyereklelkűséget, és még csak nem is a civil apukaságot. Őszintén szólva, ezek a szempontok nem érdekelnek. Az érdekel, hogy valaki szereti-e igazán a betűket, vagy nem, és Lackfi szenvedélyesen szereti őket. Ezekben a versekben ugyanis nemcsak játékosság, profizmus, kreativitás vagy humor van rengeteg, hanem vegytiszta mánia. A költő lazán megöli a hősét, ha úgy viccesebb a vers, könnyedén csonkolja a szavakat, cserélgeti a magánhangzókat, ha az kell a rímhez. Ezeket a verseket érdemes hangosan mondogatni: lüktetnek, csengenek-bonganak, lehet őket énekelni, duruzsolni, fennhangon deklamálni. A szavak csengése, a rímek, a prozódia viszi előre, hízlalja a sorokat: szinte megy minden magától, ha bekapcsol a Lackfi versgyár.
Idéznék a leggaládabb kedvenceimből, alátámasztandó állításaimat. Először nézzünk egy szelíd csonkolást: „Megy fenyegetve, / vad lövegekkel, / hogyha becéloz, / várd a halált! // Itt megy a hosszú / tengeralattjá’ / versbe se fér be, / úgy oson át.” (Alatt) Aztán jöjjön némi szánt szándékkal elkövetett magánhangzó-csere: "Azt kérdezed tőlem bölcsen, / kell-e nekem hörcsög kölcsen? / Azt felelem erre bölcsön, / hogyne kéne hörcsög kölcsön!” (Kölcsönhörcsög) Íme, az összecsengések általi elbájoltatás: „Ezerszer fakad szilva, / bámul ki ablakon, / a falon körte-körte / mászik az unalom. // Ó, pedig úgy cseresznye / futni az udvaron, / ablakon kiuborka, / szaladna utakon! // Ó, pedig úgy itthagyma / házat, ajtót, falat, / itt semmi sem barackja, / zárja bár hét lakat!” (Börtön) És végül zárjuk a sort egy rímek által kikényszerített gyilkossággal: „Siránkozott: a lét piti, / szegény petét / leépíti. // Rossz volt kedély- / állapota, / jött egy pata, / s eltiporta.” (Petelét)
Persze, ezen nincs is csodálkoznivaló, hiszen nem volt kevésbé elvetemült Lackfi legutóbbi, Vörös Istvánnal készült kötete sem, az Apám kakasa, mely magyar költők leghíresebb verseinek szeretetteljes kifigurázására épült: „Józsika, Józsika csápol, / frászkarikán hegedülget, / répapüré dala csendül, / fancsali dob hasa dülled.” (Lackfi: Kölyök)
A részeg elefántban pedig Lackfi – vérbeli poeta doctusként – azt is megengedheti magának, hogy a kánonból kivetett, picit lesajnált, megmosolygott versformákkal is eljátsszon kedvére. Ráadásul amellett, hogy titokban nagy szókincsvadász (és például a Krampampuliban hősiesen menti az olyan régi, szép szavakat, mint a börbönce, papmuska vagy kintorna), a Trágár beszédben, ha úgy hozza kedve, „hózentrágárt” is használ.
A játékos, szellemes lázadás, markáns szempontváltás különben nemcsak formilag érezhető, hanem a kötet egész tematikáján is átvonul. Nem hiába részeg az az elefánt: a világ ebben a verseskötetben a feje tetejére áll. Az állatok antropomorfizálódnak, ember módra dohognak, amikor a szőrmetolvaj lenyúlja a bundájukat: „Szitkozódik a nyestnek a nyestné: / „E tolvaj kezét a hóhér bár lenyesné!” // Nyusztnak dohog a nyuszt arája: „mocskos rabló, az ég szakadna rája!” // Rókáné inkább rezignálva / morgolódik a hallban állva: „Na de drágám, ez förtelem: / mehetek haza szőrtelen!” A szokásos óvodai dramaturgia megszegése miatt kiszabott büntetés, az igazgatói látogatás izgalmas kalanddá válik, sőt a kisgyerek álmában szétzúzza az ovi falait: „a téglák közét böködöm, / lebontom én a börtönöm, / az óvodát!” (Forradalom) A Huzakodó című versben a szigorú nagymama a szokásos slussz-passz, punktum, nincs kecmec fenyegetésekkel próbálja ráncba szedni a csemetét, aki bebizonyítja, hogy kecmec, az igenis mindig van. Óvodai, iskolai csetepaték, csalimese-szerű történetek, mondókák, nyelvjátékok gazdag, meglepetésekkel teli útvesztőjében kalandozunk.
Molnár Jacqueline illusztrátorra még az első Kövér Lajos könyvnél lelt rá Lackfi János – pontosabban, honlapja tanulsága szerint nem is ő, hanem a felesége, egy gödöllői iparművészeti pályázaton –, és úgy tűnik, nagyszerűen működik ez a munkakapcsolat, hiszen a Kövér Lajos színre lép, a Kövér Lajos aranykeze és a Vörös Istvánnal közös Apám kakasa után A részeg elefánt című gyerekvers kötetet is Molnár Jacqueline illusztrációi díszítik. Különleges montázstechnikával készültek ezek a munkák, és ugyanazt a féktelen iróniát, játékosságot, esetenként meghökkentő akasztófahumort árasztják magukból, mint Lackfi versei. Ha Lacfi azt írja egy iskolai takarítónőről, hogy „Útjában gyerekek, / mindenkit fenyeget, / hogy letép fejeket, / hollárihó!” (Partviskeringő), akkor nem kell meglepődnünk, hogy a képen egy dromedárnő lenget szenvtelenül a copfjánál fogva két gyereket, körülbelül, mintha éppen skalpoláshoz készülődne. Ha tíz névrejtés közül az egyik sor az, hogy „Bence – Biliben cecelégy zúg!”, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az illusztráción éppen a bilis legény tűnik majd fel kis zsákmányával, nem pedig valamelyik szelídebb szereplő (Névrejtegető). A képek humorát az is adja, hogy a figurák apró kivágásokból állnak össze, melyek elsőre látványosan nem illenek össze, fotókból kivágott szemek ugrálnak egymás alá illesztve az arcokon, keverednek a különféle technikák, gabalyodnak a testrészek és a nézőpontok. A félelmetes Ekcéma igazi rémmé növekszik, háromkezű, ötlábú, csattogó fogsorú, pirosfejű mumussá, akinek a testét egy fém reszelő alkotja, a kígyótestű műlovarnő vicsorog, a bűvész inge felhőkből van összeöltve.
Lackfi végtelenül szabad, szellemes, könnyed, pazar technikájú költő, illusztrátora pedig méltó társa minden bolondériában és elvetemültségben. Tessék helyet csinálni a könyvespolcon!