Madách Imre: Az ember tragédiája / Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza
2010.01.14.

Hommage à Ruszt József – Telihay Péter nem kötelező irodalmat színszerűsít, hanem hajdanvolt mestere előtt tisztelegve, az ő Tragédia-rendezéseit továbbgondolva állítja színre a nagy magyar klasszikust. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Ruszt József kétszer rendezte meg Az ember tragédiáját: ez volt a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház 1983-as nyitóelőadása (melyet két évtizeddel később ugyanott ismét színpadra állított), 90-ben pedig a szegedi színházból kivált színészcsapat, a Független Színpad legendássá vált Romeo és Júliájának párdarabja. A színháztörténeti jelentőségű, a darab magyar előadás-hagyományaitól radikálisan eltérő bemutatók új megvilágításba helyezték Az Úr és Lucifer viszonyát, a keret és a történelmi színek kapcsolódását, illetve az álomjelenetek értelmezését, és nem utolsó sorban Ádám és Éva szerepét.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Mint Hevesi Sándortól kezdve sokan, Ruszt is Az Úr és Lucifer konfliktusában látta a dráma lényegét, de elődeitől eltérően ő ki is bontotta ezt az ellentétet, amely szövegszinten tulajdonképpen csak a keretszínekben jelenik meg. Az első szín nála egy nagymise, amelynek celebrálója a társulat legidősebb színésze (Máriáss József) által játszott Az Úr, fő ministránsai az arkangyalok, de mellettük ott van egy másik ministráns is, aki Az Úr képviselője lesz a történelmi színekben: ő jeleníti meg azokat a szerepeket, akik keresztezik Lucifer terveit. Ezáltal Az Úr nemcsak az első és utolsó színben, illetve néhány történelmi szín szerepében van jelen, hanem „szolgálója” személyében mindvégig, ezáltal az alkotás két főszereplője közötti viszálykodás az előadás legfőbb szervezőereje lett.        

A másik „újítás” az álomjelenetek újraértelmezése. Ruszt evidenssé tette, hogy Lucifer csak Ádámot avatja be a jövő titkaiba, s szétválasztotta az első férfit meg azokat a szerepeket, amelyeket ő a történelmi epizódokban felvesz. Ádám kívülről szemléli a Fáraó, Miltiadész, Catullus, Tankréd és Kepler alakját, társalog velük, Luciferrel vitatkozva tanulja a Történelmet. A dráma logikája alapján azonban Ádám lesz Danton, és Ruszt logikája szerint a jelen és jövőidejű színekben már nem válik szét a két én.         

A zalaegerszegi nagyszínpadi előadásban Gábor Miklós ballonkabátos, mai embernek játszotta Lucifert, aki eleve vesztes pozíciójú „ellenzékiként” harcol Az Úrral, és a ráció eszközeivel küzd az emberrel az emberért. Egy alakuló társulatban az, amit Gábor Miklós személyében és szerepében képviselt, önmagában kijelölte, hogy az előadás központja Lucifer.

A nagyon fiatal színészekből álló Független Színpadon is a legidősebb, a legérettebb színész, Kalocsai Miklós alakította Lucifert, Az Urat pedig maga Ruszt. Üres térben játszódott az előadás, a nézők kétoldalt ületek, kelléket alig használtak, a színészeknek mindent magukból, a testükből kellett megjeleníteni. A rendező előző koncepciójától csak annyiban tért el, hogy kimaradt Az Urat képviselő ministráns szerepe, viszont a szűk tér következtében felerősödött Az Úr és Lucifer kapcsolata, s ha maga a teremtő nem is volt a színen, kijelölt helye mint hangsúlyos hiány megteremtette a virtuális párbeszéd lehetőségét a két főszereplő között.

Telihay Péter akkoriban a Független Színpad tagja volt, s a Tragédia színre állításában is részt vett. Bevallottan nagy, bár ellentmondásos hatást gyakorolt rá Ruszt. Nyíregyházi rendezése tisztelgés a mester előtt, de perlekedés is vele. Alapjaiban megtartja Ruszt Tragédia-koncepciójának lényegét, ami Az Úr és Lucifer viszonyát és Ádám megkettőzését illeti. Átveszi a Független Színpad előadásának térszerkezetét és számos részmegoldását. Nála is nagyon fiatalok alkotják a társulatot, s két idősebb színész Az Úr és Lucifer. Az előbbit a színház egyik alapító tagja, Bárány Frigyes, az utóbbit Fazekas István alakítja.

A rendezői újragondolás eredménye leginkább épp e két szerep átértelmezésében érhető tetten. A mindig elegáns Bárány Frigyes fehér hosszú újjú ingben jelenik meg, fekete cipője fényesre pucolva, élre vasalt fekete pantallóját vastag fekete nadrágtartó rögzíti. Két zsinegre komótosan felakasztja a tudás és az öröklét almáit, s elfoglalja helyét a tér egyik pólusán. Vele szemben található Lucifer térfele, aki Az Úrral folytatott vitája után kibújik angyal-dresszéből, s egy bőrszerkós öregedő rockerként áll előttünk. Ez a Lucifer nemcsak szerepe szerint, hanem a körülötte és mögötte elhelyezett tárgyak és eszközök segítségével mintegy játékmesterként is irányítja a színpadi eseményeket.

E két színész – akárcsak a zalaegerszegi és a Független színpadi produkciónál – más iskolát képvisel, mint a többiek. Ebből is következik, hogy Ádám e két ember közötti rivalizálásban csupán játékszer, eszköz, amelyet felhasználva kölcsönösen demonstrálhatják erejüket. A felvillantott álomképek is arra utalnak, hogy maga a történelem is ugyanezt a szerepet játssza kettejük, persze nem egyenlő esélyű viadalában. Mintha már a kezdet kezdetén cinkosság lenne köztük, titkon összevillan a szemük, kezdődik a játszma, amelyben Lucifer ugyan ismét alulmarad, de lesz folytatás – erre utal az a cinikus nevetés, ahogy a távozó Úr kíséretéhez csatlakozó ördög visszanéz az egyedül hagyott emberpárra és ránk, nézőkre.

A térforma amúgyis hangsúlyozza a közönség és a játszók közötti határ elmosását. Az Úr közülünk szólítja ki Ádámot és Évát, a színészek a nézőtér-felek első sorában ülnek, onnan lépnek játékba. Az előadás egyik meghatározó motívuma Borlai Gergő egyszerű hangszerekre, zeneszerszámokra komponált zenéje, amelyet a nézők között ülő színészek, vagy azok, akik az adott jelenetben épp nem szerepelnek, egy hangkeltő tárgyakkal zsúfolt asztalka mellől szólaltatnak meg. A zene Lucifer egyik varázsereje; Fazekas István gordonkázik, dobol, a párizsi színt – amelyben Lucifernek nincs szerepe – végig ő kíséri, ami azt sugallja, hogy az improvizáltnak tűnő muzsikán keresztül mégis Lucifer irányítja Danton minden megmozdulását.

A képek forrása: Móricz Zsigmond Színház
A képek forrása: Móricz Zsigmond Színház
Az egyes színek korát, helysznét, a figurákat jellemző tárgyakat is jórészt ő adja a szereplők kezébe, vagy teszi kezük ügyébe. Az előadás kellékhasználata és jelmezvilága azonban némileg problematikus.  A kicsiny térben minden tárgy és ruhadarab jelentése felerősödik. A műfegyver, a mű alma s a többi mű valami ugyan hangsúlyozhatja a színház színház voltát jelölő, ám ma már kissé lejáratott ideát, de óhatatlanul nevetségessé is válik, s ezáltal gyengíti az írói és rendezői gondolatok érvényességét. 

Ádámot Vaszkó Bence, Évát Jenei Judit, a többi szerepet pontos, fegyelmezett összjátékkal tizenegy színész alakítja. Vaszkó elsősorban a tudatlan, gyermeki Ádámként hiteles, a figura öntudatra ébredése, a folyamat, ahogyan eljut az öngyilkosság gondolatáig, elnagyolt. Ez azonban nemcsak a színész tapasztalatlanságából eredhet, hanem mindenekelőtt a már vázolt rendezői elképzelés következménye is.

Jenei Judit Évaként az aktívabb fél, a történelmi színekben felvillantott alakjai pedig sokszínű figuraábrázolási készségéről tanúskodnak. Az előadás a tudás almája alatt sóváran, bizonytalanul, Az Úr szavai nyomán valamiben mégis bizakodva álló emberpárnak a magukra hagyatottság emblematikus képével zárul.           

A főszerep Luciferé. Telihaynál nem Humphrey Bogartra hasonlító békebeli entellektüel, mint Gábor Miklós volt, s nem is az ötvenhatos generációt idéző, helyét kereső, másként gondolkodó értelmiségi, mint ahogy Kalocsay Miklós megjelenítette, hanem az elmúlt évtizedek gyermeke, aki a szabadság minden formáját megízlelte, mindent megtapasztalt, széleskörűen tájékozódott, épp ezért kiábrándult, cinikus, de legyűrhetetlen. Maradt benne annyi idealizmus, hogy jó ügyért kiálljon, de annyi játékszenvedély is, hogy ne érezzen különösebb felelősséget a kísérlet végrehajtásakor. Fazekas István koboldba oltott hippi. Egyszerre színész és rendező. Ő adja meg az előadás ritmusát. Figyel társaira – ahogy ennek ideális esetben partnerek között lennie kellene –, de valahogy jobban is, úgy miként a tanár, a mester ügyel kedvenc tanítványaira. Ironikus és önironikus, bölcs és játékos clown, aki élvezi azt, amit csinál, és csodálkozó szemekkel figyeli, mi alakul a keze alatt. Jelentős színészi teljesítmény.
Szerző:  Madách Imre,  Cím:  Az ember tragédiája,  Rendező:  Telihay Péter,  Dramaturg:  Faragó Zsuzsa,  Díszlet:  Telihay Péter,  Jelmez:  Bártfai Lilla,  Szereplők:  Bárány Frigyes,  Fazekas István,  Vaszkó Bence,  Jenei Judit,  Rák Zoltán,  Nagyidai Gergő,  Balogh Gábor,  Tóth Károly,  Molnár Mariann,  Losonczi Katalin,  Tenczler Tímea,  Tóth Zoltán László,  Avass Attila,  Solti Csanád,  Koblicska Kálmán,  Továbbá:  Jakab Attila, Kövesdi Attila, Riczu Zoltán
Megítélt támogatás: 1 500 000 Ft
Támogató: Oktatási és Kulturális Minisztérium
Az előadás bemutatására (2009)