Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – tudtán kívül e magyar népdalba öntött aranyigazság cselekményesítésére vállalkozott közel három évtizede Alan Parker és csapata, majd a mozifilm sikerét követő tévésorozat, hogy idén végre valahára a remake is elkészüljön, megénekelve a New York-i művészeti oktatás büszkeségét, a ma már a legendás polgármester és hatalmas forgalmú reptér, Fiorello H. LaGuardia nevét viselő High School of Performing Arts intézetét.

Jelenetek a filmből (Forrás: PORT.hu)

Az igazat megvallva, az eredeti, 1980-as Fame (tekintsük bár mégannyira kultikusnak a zenés-táncos gimis filmek sorában) korántsem volt hiba nélküli mozidarab, s a friss variáns most osztozik az előd nem egy fogyatkozásában. Elsőnek és legfőképp is abban, hogy az áhított iskolába felvételt nyerő fiatalok tanmenetét, művészi és jellemfejlődését tárgyaló történet régi és új változata egyaránt elvarratlan szálak és kidolgozatlan mozzanatok garmadáját göngyölíti elénk, s a záróévig jutva nem pusztán a diákok fájdalmas lemorzsolódását kísérhetjük figyelemmel, de azt a folyamatot is, melynek során a kezdetben még ígéretesnek tűnő figurák sorra unott közhelyekké sápadnak.

A görcsös lány, a dühös afroamerikai fiú, a fegyelmezett "papa kedvencéből" dögös dívává átvedlő pianista, a majdnem nagy tehetségű táncosfiú s mind a többiek bizony ezúttal is vázlatszerű alakok maradnak, s egyszersmind azt is észrevételezhetjük, hogy az alkotók a téma néhány reális kísérőjelenségét (kábítószer, nemiség, homoszexualitás pláne, stb.) már-már viktoriánus szeméremmel kezelik, vagy éppenséggel a történet külső peremére szorítják. Mindez azonban egy zenés film esetén nem is lenne olyan nagy probléma, hiszen a tánc és a muzsika elegye magában is elcipelhetné az alkotás főterhét. Csakhogy ezzel elérkeztünk a második, az előképre itt-ott ugyancsak ráfogható problémához: a Fame zenéje és koreográfiája híján van az elementáris lendületnek, a megváltó átütő erőnek. A rap és hiphop elemei mellett – sőt esetenként még azokat is beszámítva – a film uralkodó zenei világa a televíziós tehetségkutatók (no nem a hazai, hanem az angolszász zsánert értve ezek alatt) kissé geil, bombabiztos kvázislágereinek hangzását idézi. Ami nem is oly meglepő, hiszen a remek hangú fiatalok közül ki egy fiúcsapatból (Asher Book a VFactory nevű formációból), ki egy R&B lánytrióból (Naturi Naughton a 3LW tagja volt nem is oly rég), ki meg egyenesen Hannah Montana mellől (Anna Maria Perez de Taglé) lépett a film szereplőinek sorába. S bár az ifjú színészek verbuválása ilyesformán olykor ironikusan ellenpontozza a történetbéli pedagógiai intézmény többször is előrágott alapelvét (itt nem a könnyű siker, a glamour, a média felszínes világa a cél, hanem a fáradságos munkával elért eredmény…), ez a szándékolatlan áthallás nem gazdagítja számottevően filmélményünket.

Naturi Naughton

Marad néhány tehetséget és/vagy ifjonti hamvasságot sugárzó arc meg szempár, s pár kellemesen andalító, illetve felpörgetett, rapből kiinduló vagy rapbe torkolló szám. S maradnak persze a tanári kart alakító veteránok: a Cheers és a Dumagép sitcom-szériái után újra közös stáblistán szereplő Kelsey Grammer és Bebe Neuwirth, a tekintélyes körméretű, jeles afroamerikai karakterszínész, Charles S. Dutton valamint a Will és Grace évadjaiból ismerős Megan Mullally, aki a filmben megragadó s egyúttal roppant sajátos énekhangját is ámultatja. A szorgalom és az elszántság önmagában sajnos nem elegendő, mindenkiből nem lehet sztár, képzett tanárokra és háttéremberekre is szükség van – e tanulságot adja elénk a Fame sztorija, s ha jobban belegondolunk, a korábban Madonna és Britney Spears csapatában oly eredményesen működő Kevin Tancharoen első mozifilmje is ugyanerről tanúskodik.

Vö. Hlavaty Tamás: Egy lépés hátra 
sixx: Fame – a teljesen felesleges remake 
Gulyás Luca: Nem mind arany, ami fémlik