Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél / Pécsi Nemzeti Színház, POSZT 2010
2009.11.16.

A kisvárosban a pártpreferencia már a szerelmet ostromolja, egy elhibázott voks szinte a szakítással ér fel. Tévedés ne essék: nem napjaink Magyarországán járunk, hanem egy fáradt, poros megyeszékhelyen valahol a román hegyek közt. Úgy százhúsz évvel ezelőtt. NAGY GERGELY MIKLÓS KRITIKÁJA.

Választási vígjátékkal elébe vágni a választásoknak: elsőre úgy tűnt, ez az ambíció hívta életre a Pécsi Nemzeti Színház legújabb Mohácsi-produkcióját, hiszen április közeledtével ez a mutyizások és korrupció terén oly kifinomult mű bizonyosan egyre több napi aktualitásban hempergőzhet meg; mindamellett, hogy az ellenzék megfúrása, a sajtófrász vagy az okirathamisítás emlegetése már önmagában elég gyújtóanyag a magyar állampolgár közéleti emlékezetének gyors és hatékony felfrissítésére. De van itt még múltba révedő nacionalizmus, közpénzek pofátlan visszafolyatása, na meg rendre túlkapó kopó is. Egy szó mint száz: Caragiale jó helyen jár nálunk.

Pál András és Herczeg Adrienn
Pál András és Herczeg Adrienn

Ám a direkt aktualizálás (rossz minőségében a színpadi publicisztika) idegen a produkciótól. A díszlet és a jelmezek (előbbi Fodor Viola, utóbbi Remete Kriszta munkája) elemelik a XIX. század végi román realitástól az előadást, ám teljesen nem tüntetik el azt: egy hatalmas, szebb napokat látott, most épp a tartós lerobbanás jeleit mutató, szürkés-kék teremben követik egymást a jelenetek. A hátsó ajtót antik oszlopok szegélyezik (a dicső római eredetre a derék román hazafiaktól sok utalás történik, mert ugye ha nincs rendes történelmed, keress egyet magadnak), ám a felső romos ablakok már egy lepukkant – akár pesti – bérház közegét idézik. A ruhák inkább a jelen felé közelítenek: dominál a szürke és a fekete, a férfiakon többnyire sötét öltöny, a nőkön felsliccelt szoknya vagy nadrág. Hol és mikor játszódik ezek alapján a történet? Magyarországon vagy Romániában? Anno vagy most? A válasz nyitott: akárcsak a korábbi Mohácsi-előadásokban, itt is különböző idősíkok és terek virtuális metszetén rohan, igaz, jobbára csak téblábol az előadás.

Az átiratban (Mohácsi János és Mohácsi István munkája) azonban még inkább tompul a közéleti él, és az igazi főszereplő a városka életét felkavaró, elveszett szerelmes levél feladójának és címzettjének viszonya lesz. „Én is szeretlek, csak egy tenyérnyivel lejjebb és sokkal precízebben…” – írja megható vallomásában Stefan (Pál András), bátyja, Zaharia (Kovács Zsolt) nejének, Zoénak (Herczeg Adrienn). Ez a háromszög azonban véresen komolyan van véve: amíg a pálinkaleheletű politikai szál a röhejes nonszensz szintjén tengődik, addig ennek a három embernek a dolga a vonzalom és szeretet hitelével súlyossá válik. Öröm az ürömben, hogy Zoe mindkettőjüket szereti, így a konfliktus nem söpörhető olyan könnyen a szőnyeg alá, mint az eredeti Caragiale-darabban, hát még azt a csavart követően, amit a végén Mohácsiék saját kútfőből beiktatnak…       

Pál András és Kovács Zsolt
Pál András és Kovács Zsolt

A vígjátékot egy szünettel játsszák, azonban a két felvonás egyelőre közel sincs azonos színvonalon. A Mohácsi-rendszer az elsőben groteszk helyzetkomikumból és viccekből illetve nyelvi poénokból („Kéz, amely a voksot adja”; „Románnak lenni nem nemzetiség, hanem foglalkozás!”) építkezik, és szép lassan épül is, a másodikban viszont már elfogynak az ötletek, és – jobb híján – a korábbiak ismétlődnek. (A rendező tömegjeleneteket komponáló egyedülálló készségét ismerve a második felvonás eleji választmányi ülés meglepően unalmasnak és elnyújtottnak tűnik.) Másfelől a színészi teljesítmények sem egyenletesek. Amíg a báty és az öcs, azaz Kovács Zsolt és Pál András balek-párosa pontosan végigvitt, a drámai fordulatot hitelesen megjelenítő alakítások – előbbi szigorú szeretettel oktat ki majd’ mindenkit, miközben nem veszi észre a nyilvánvalót, utóbbi a tőle már korábban látott, esetlenségében és túlmozgásában kedves figurát adaptálja ebbe a közegbe – addig Herczeg Adrienn Zoéja már hiányérzetet hagy maga után. Egyelőre csak néha-néha (és inkább az első felvonásban) villan meg Zozókában ama balkán amazon, aminek szerepe szerint lennie kéne, ráadásul a színésznőnek sokszor hangproblémái is adódnak.  

Ketten a zenészek közül: Kovács Márton és Rozs Tamás. Forrás: Pécsi Nemzeti Színház. Fotó: Körtvélyesi László
Ketten a zenészek közül: Kovács Márton és Rozs Tamás. Fotó: Körtvélyesi László (Forrás: Pécsi Nemzeti Színház)

Märcz Fruzsina imbolygó, majd a legváratlanabb dolgokat művelő grófnője valamint Vidákovics Szláven gátlástalan grófja: kitalált nyereségek. Túl minden erkölcsi kategórián, akár egy Buñuel-filmből érkeztek volna a helyszínre, és ha már bepofátlankodtak, hát szórakoznak kicsit: lehányják vagy lesmárolják a „parasztokat.” Sablonosnak és sztereotipnak hat viszont a két felvilágosult pedagógus szerepében Szabó Vera és Ottlik Ádám. Fontoskodásuknak, ide-odaforgásuknak nagyobb a füstje, mint a lángja. Urbán Tibor izgága rendőre, ha egyhelyben áll, akkor jó és pontos, ha elkezd mozogni, kissé már mesterkélt. A rossz nyelvek szerint mindenre képes gazember Catavencu szerepében az ártatlan képű Zayzon Zsoltról még halvány politikai ambíciót is nehéz elhinni, így viszont érthetetlen, miért tartanak ennyire tőle.

Sok üresjárat, hézagpótló pálinkázások, már-már beprogramozottan érkező cigányozás: kiszámítható külsőségekkel megpakolva Mohácsi János rendezése jelenleg jó, ha hetven százalékos formát mutat. Ám ez (ismerve az ő munkamódszerét) tulajdonképpen még biztató is lehet. Hiszen ha a történet különböző rétegei összeérnek, a problémás karakterek ügye megoldódik, ha a zene, a ritmus, a benyögések és a gegek elegye eléri azt a sűrítettséget, ahol a mohácsis őrület nemcsak imitáció, hanem velőtrázó valóság, és az elkallódó szerelmesek sorsa nem csak szomorkás, hanem megrázó, miközben a léggömb Kovács Mártonék balladisztikus zenéjére elrepül - akkor ez Az elveszett levél végre címzettjéhez kerülhet. Kérdés persze, hogy ez mikor lesz: még az idén, vagy már csak tavasszal?

A X. POSZT-on Kovács Zsolt a legjobb férfi főszereplő, Urbán Tibor a legjobb férfi epizódszereplő díját vehette át. Az előadás elnyerte a Thália Színház Rivalda díját.

Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Sándor L. István: Abszurdizálás 
Proics Lilla: Ha kérdi, ki küldte 
Tompa Andrea: A politika fordítása. A fordítás politikája 
Faluhelyi Krisztián: "Hogy Erdély hová tartozik" 
Zsedényi Balázs: Kívülről nézve 

Cím:  Az elveszett levél,  Írta:  Ion Luca Caragiale után és Rusznyák Aladár elveszett nyersfordítása alapján Mohácsi István no meg Mohácsi János,  Rendező:  Mohácsi János,  Zene:  Kovács Márton,  Díszlet:  Fodor Viola,  Jelmez:  Remete Kriszta,  Szereplők:  Kovács Zsolt,  Pál András,  Urbán Tibor,  Zayzon Zsolt,  Herczeg Adrienn,  Szabó Vera,  Ottlik Ádám,  Pilinczes József,  Märcz Fruzsina,  Vidákovics Szláven,  Lipics Zsolt,  Tóth András Ernő,  Továbbá:  Schum László, Czéh Dániel, Farkas Szabina, Víg Diána, Juhász Gerda, Dargó Gergely, Lőrincz Adrienn, Nagy Dóra, Inhof Kornél, Katona Zoltán, Háber László,  A zenekar tagja:  Kovács Márton,  Rozs Tamás,  Károly Zoltán,  Barkóczi László,  Bakró-Nagy György,  Harteinstein Dániel
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására (2009)