Jelenet az előadásból. Középen: Hód Adrienn. Fotó: Kővágó-Nagy Imre

Ladjánszki Márta örök témája az emberi test. Fiatalon, öregen, kövéren, soványan, átdolgozottan vagy civil esetlenségében, de leginkább annak természetes állapotában, azaz meztelenül. Gondoljunk csak egy korábbi koreográfiájára, a Silent witnesses-re, melyben zenésztársait is lecsupaszítva keresi, hogy miféle intimitás, miféle (hiteles) együttlét lehetséges ruhátlanul a színpadon – ez a fajta lélektani kutakodás a kérdésfelvetés egy kevéssé „táncos” megoldását adta.

A Drifting az áldott állapotban lévő nőt igyekszik megragadni, s a pszichologizálás mellett/helyett Ladjánszki ezúttal inkább a forma, a voltaképpeni koreográfia térfelén marad. A bemutatóra nem az L1 Táncművek otthonában, a messzi Bakelitben került sor, hanem a Gödör Klubban, ami a látogatók számát szerencsésen elmozdította a közel nullpontról a szinte teljesen telt széksorok irányába.

Az alig egy hónap alatt készült projektdarab kötött, a három táncosnő testén megszólaltatott kánonszerű mozdulatsorai, a műegész strukturálása, a határozott pontból kiinduló, de útközben elkeveredő és meg nem érkező (gondolat)ív zavaros, eldolgozatlan összképet mutat. Az eleinte nekünk háttal „törökülő”, karjaikkal kibomló bimbót imitáló táncosok „titka” percekig rejtetten marad, míg fölállva, s velünk szembe nézve fény nem derül közösségük okára.

Jobbra: Vadas Zsófia Tamara. Fotó: Kővágó-Nagy Imre

A koreográfust látszólag a megváltozott állapot, a fejlődő új élet érdekli, s az a mozgásmód, amivel mindez érzékletesen kifejezhető. Picasso Rohanás című képe többször is felötlik bennem az előadás során, két, légies bumfordisággal „szárnyaló” nőalakjával. Nem elsősorban a táncosok dúsabb testalkata, hanem sokkal inkább a klasszikus balett kifelé forgatottságát, kerek kartartásait, második arabesque-jeit esetlennek ható tipegésekkel, lomha forgásokkal, nyamvadt spárgaugrásokkal ötvöző mozgásképlet miatt. Igaz, sokszor eldönthetetlen, mi ebből a „terhét” cipelő, helyét kereső, zavarodottságában is harmóniára törekvő nő stilizálását szolgáló gesztus, s mi a természetességre hivatkozó elkentségnek az a foka, ami már a legnagyobb jóindulattal sem írható az „érzékletes megjelenítés” számlájára. A balance-problémák bizonyosan nem.

Varga Zsolt. Fotó: Kozár Edit

Másfelől Ladjánszki próbál koncentrálni a strukturális felépítettségre is, ennek rendelődik alá a szándékoltan monoton zene, a finoman adagolt zenei fokozás, a beálló csend, a színpad elsötétítésének atmoszférateremtő ereje, hogy aztán egészében rituális női kitárulkozást, természettől kapott „sors-elbeszélést” eredményezzen. Azonban még ebben a kontextusban is értelmezhetetlen marad Ladjánszki aránytalanul hosszúra nyújtott, közbeékelt szólója a félelmeivel, kérdéseivel, átváltozott testével magára maradó nőről, s az sem világos, milyen szerepet szánt Vadas Zsófia Tamara és Hód Adrienn meditatív, a jávai szakrális táncok lassú méltóságteljességét megidéző kettősének (mely mintegy díszítősorrá redukálódik a halvány szóló mellett), s hogy vajon miért Vadas alakja körvonalazódik egyedül a záró kép aligfényében.

A darab sokat merít a keleti mozgáskultúrából, számos helyen jóga-ászánák bukkannak fel, sőt eleinte nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy voltaképp egy terhestorna-órára csöppentem, a szokottól progresszívebb transztánc-zenével, műpocakokkal gyakorlatozó kismamák közé. Zavaró, hogy Ladjánszki nem értelmezi, nem indokolja a felhasznált protézist sem. Magától értetődőnek veszi, hogy a terhes nő megjelenítéséhez kell egy

Hód Adrienn, Vadas Zsófia Tamara és Ladjánszki Márta. Fotó: Kővágó-Nagy Imre (Forrás: Ladjánszki Márta)

„dudor”, ott elöl, a gyomor tájékán. A befogadó csak érzékelni tudja, de megnevezni nem, a mélyen megbúvó, felszínre törekvő, de az előadás anyagában érvényesen manifesztálódni nem tudó rejtélyt, talán egyéni tragédiát, feldolgozatlan fájdalmakat. Kérdés, hogy az a közönségre tartozik-e.