Dürrenmatt: A fizikusok / Forte Társulat, Sanyi és Aranka Színház és Opera
2009.10.20.

Értetlenkedve olvastam, hogy a Forte Társulat A fizikusokat próbálja. Vajon mi érdekelheti Horváth Csabát a tézisdarabban? És hogyan lehet e didaktikusnak tűnő szószínházat a fizikai színház formavilágában megjeleníteni? NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A szerző drámájához 21 pontos megjegyzést fűzött. Ebből már az első – „A kiindulópontom sohasem holmi tétel, hanem egy történet” – komoly ellentmondást rejt magában, hiszen a kezdetben még fordulatos, krimiszerű eseményeket ígérő történet a mű második felére menthetetlenül tézisszerűvé válik. Ez bizonyos szempontból érthető, hisz a darab abban az időszakban született, amelyben a két nagyhatalom nukleáris fegyverkezési versenye egyre inkább kiéleződött, tehát az ezt előidéző tudósok felelősségét boncolgató mű időszerűsége vitathatatlan volt. Bár az író a 21 pontjában taglalt véletlent és paradoxont mint dramaturgiai tényezőt hatásosan és jól adagolva működteti, s a dialógusokból sem hiányzik a dürrenmatti szellemesség, ez nem ellensúlyozza a végkifejlet didaktikusságát.

Mindez akkor is nyilvánvaló volt, amikor három évvel a dráma megszületése után, 1965-ben a Vígszínház bemutatta a darabot. Ám a jogosan felvethető kifogásokat egyrészt a téma aktualitása, a két nagyhatalom ügynökének szerepe, a tudomány és politika kapcsolatának kimondása, másrészt Horvai István kitűnő rendezése és a fantasztikus színészek – Várkonyi Zoltán (Möbius), Darvas Iván (Newton), Tomanek Nándor (Einstein), Bulla Elma (dr. Zahnd), Sulyok Mária (Főnővér) – játéka mellékessé tette. Kérdés: mi az, ami ma is érvényes e műben, miután a közvetlen aktualitása idő közben – hál’ istennek – jelentősen csökkent? Horváth Csaba rendezése erre is próbál választ találni. 
 
A Forte Társulat számára fontos szakmai feladatot jelent, hogy A fizikusokat nagyon kicsi térben játsszák, tehát azt az eszköztárat, amelyet nagyszínpadi közegben sajátítottak el és képesek működtetni, most transzponálni kell. A stúdiószínházi körülmények között felerősödik a szöveg, redukálódik a tánc, de megnő minden megmozdulás, minden mozdulat ereje. Ebben a térben lehetetlen megvalósítani az író elképzelte miliőt, tehát lényegében üres színpadon játszódik a komédia. A hátteret kifeszített vörös drapéria határolja, rajta három hasíték feketéllik. E réseken át közlekednek a „bolondok”. Jobb oldalt hármas vörös-fekete lépcső vezet a külvilágba, ám ez egyben a doktorkisasszony trónszerű ülőalkalmatossága is. A rendező a terem minden elemét, a radiátorokat, a falakat, a mennyezeti vastraverzeket beépíti a játékba.

Horváth Csaba csaknem az egész szöveget megtartotta, ám a darabot – bár megítélésem szerint Ungvári Tamás magyarítása ma is érvényes – Térey Jánossal és Harmath Artemisszel újrafordíttatta. Ezúttal Térey nyelvi bravúrjaiból keveset kapunk, bár ahogy Möbiust volt felesége johann-wilhelmecskézi, az telitalálat.


A rendezői megközelítés két legpregnánsabb jellegzetessége a szokatlan szereposztás, valamint a szöveg és mozgás kölcsönhatása. A három fizikust nála filigrán nők játsszák, s persze nő a doktorkisasszony is, míg az ápolók és ápolónők, a nyomozó, Möbius felesége, fiai, a rendőrség emberei mind férfiak. Blaskó Bori – nem először – fregoli alak, ő mondja-játssza-mozogja el a darabot kezdő hosszú szerzői utasítást, táncolja el a terítést, lesz Rose tiszteletes vagy az, akire a cselekmény menetében épp szükség van. A fordított szereposztás nem a mostanában oly divatos és legtöbbször értelmetlen nemcsere, hanem a mű belső erőviszonyainak pontos leképezése. A mezítlábas, szürke zakóba-nadrágba vagy birkózótrikóba bújtatott erőteljes férfiak (Kádas József, Horváth Virgil, Gantner István, Krisztik Csaba) képviselik a külvilágot, amelyből menekül Möbius, és ahonnan érkezik a két ellentétes hatalom ügynöke, azaz a három fizikus. Ők hárman hovatartozásuktól függetlenül értelmiségiek, akik hiába szakterületük jeles képviselői, a hatalmi és gazdasági játszmák kiszolgáltatottai. Dürrenmatti értelemben is paradox, hogy Horváthnál a feminin lényegű tudósokat egy nagyszabású nő győzi le. Ehhez az kell, hogy a púpos doktorkisasszonyt a szálfaegyenes tartású, kimért mozgású, súlyosan hallgatni tudó, monoton megszólalásaiban titkot, erőt és fenyegetést érzékeltető Zarnóczai Gizella játssza.

Fotó: Dusa Gábor. Forrás: fortedanse.hu
Fotó: Dusa Gábor. Forrás: fortedanse.hu
A parányi játéktérben nem lehet látványos táncos mozgást végezni. Horváth Csabának a táncszínházi előadások totál plánjaitól kell eljutnia a szekond, sőt premier plános komponálásig. Már az Éjjeli menedékhelyben láthattunk jó néhány szűkített beállítást, de itt csak közelikben lehet fogalmazni. Ez a kis tér igencsak alkalmas terep ahhoz a rendezői törekvéshez, hogy a mozgás segítségével a szöveg értelmének új, szokatlan dimenziói nyíljanak meg. E tekintetben tanulmányértékű az, amit Andrássy Máté rendőrfelügyelőként eljátszik, ahogy az alak idegességét kígyószerű mozgással érzékelteti, tehetetlenségét ülőhelyzetben két kezén ugrálva kifejezi, s mindenekelőtt Möbiusszal való beszélgetésében, amikor jobb lábon állva, testét kicsavarva s jobb kézzel megtámasztva, bal lábát feltartva, mintegy kutya-pózban diskurál, s közlendőjét a testéhez szorított balkarjától szinte önállósuló kézfeje, ujjai kommentálják. Hasonlóan bonyolult és bravúros testjátékkal jeleníti meg Krisztik Csaba a szerelmet valló Monika nővért.

A rendező a kicsi színpadon is erős képeket teremt, ilyen az, amikor a küldetésük hiábavalóságára ráébredő és odújukba visszatérő tudósok belépnek a résekbe, fejük már nem, de fél testük és lecsupaszított mellük még látható, vagy amikor a tudósok felelősségéről elmélkednek, mindhárman a mennyezetről csüngenek alá, alattuk az őrök hol megtámasztják őket, hol magukra hagyják, s mint kínzottak zuhannak le a földre. Ezek a megoldások, illetve Földeáki Nóra (Möbius), Sipos Vera (Newton) és Simkó Katalin (Einstein) fegyelmezett, pontos alakítása sem tudja azonban ellensúlyozni a darab második részének didaktikusságát.

S végül egy újabb paradoxon: bár a darab és az előadás második fele kétségtelenül veszít erejéből és lendületéből, ezúttal nem elsősorban a fizikusoknak, s általában a tudósoknak az atomkatasztrófa s egyéb világot fenyegető döntések előidézésében vagy elkerülésében játszott szerepe válik hangsúlyossá, hanem a tudást és az értelmiséget kisajátító politikai-gazdasági erők fenyegető veszélye. S ha ez a gondolat kicsivel több – Dürrenmatt-tól sem idegen – keserű és groteszk humorral szólalna meg, a tételszerűség sem zavarna.
Cím:  A fizikusok,  Szerző:  Friedrich Dürrenmatt,  Fordító:  Térey János,  Harmath Artemisz,  Rendező:  Horváth Csaba,  Dramaturg:  Upor László,  Díszlet:  Milorad Krstić,  Jelmez:  Benedek Mari,  Fény:  Payer Ferenc,  Hang:  Kondás Zoltán,  Szereplők:  Andrássy Máté,  Blaskó Bori,  Földeáki Nóra,  Gantner István,  Horváth Virgil,  Kádas József,  Krisztik Csaba,  Simkó Katalin,  Sipos Vera,  Zarnóczai Gizella,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott