Shakespeare: Othello / Vígszínház
2009.10.21.

Fekete kos dugja fehér bárányod, rikkantja Jago a bosszús Brabantiónak mindjárt a nyitó jelenetben. A sajátos szimbolika s a kortársi szlenggel dúsított nyelv is végigindázik a játékon. Új fordításban, vendég főszereplők ajkán szól a robusztus dráma a Vígszínházban. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Béres Márta és Nagy Zsolt
Béres Márta és Nagy Zsolt

Othello nem kormosra maszkírozott szerecsen: a nézőtérről a színpadra fölsétáló címszereplő, Nagy Zsolt mindössze két, arcára húzott fekete festékcsíkkal jelzi a játék kezdetén, hogy a színházi konvenció helyett valami más következik. Aztán a gyilkolási jelenetre „besötétül” Othello, nem is fekete lesz, hanem (kívül-belül) mocskos, csatakosan foltos bőrű, elvakult, megszállottan őrjöngő férfi. S bár sokszor mondják „négernek” a mórt az előadásban (Jago falra is pingálja a szót, obszcén rajzocskával megtoldva), a rendre tábornoknak nevezett velencei vezér nem bőrszínével, hanem mentalitásával tűnik ki a katonai sokadalomból.

Márton László új fordítása – őrizve a mű képi s költői gazdagságát, stíluserejét – a mai beszélt nyelvhez közelíti a dráma szövegét. Kardos László idővel dacoló fordításában bizonyos helyzetek és viselkedésmódok leírására a „szajha” szó áll, Eörsi Istvánéban többnyire a „lotyó”; a vígszínházi előadásban sokszor hangzik el a „kurva”, Desdemona és más nők minősítéséül. A haditanácsban elnöklő dózsét a rangbeli megjelölés után „elnök úrként” emlegetik. A nyelv, a beszédmód, ahogy a szereplők megszólalnak, mentes minden pátosztól, retorikától, gyakran pőrére csupaszított, lefokozott. S ugyanazt a célt szolgálja, mint a többé-kevésbé kortársi jelmezek, a reguláris és civil uniformisok, a nyakba akasztott kitűzők, katonai csákók képvilága: direkt aktualizálás nélkül visszahozni a mába a klasszikus (és a masszív színháztörténeti konvenciók szerint szocializált) tragédiát.

Fekete Ernő és Nagy Zsolt
Fekete Ernő és Nagy Zsolt

Eszenyi Enikő rendezése látványában is kidolgozott, lendületes; jó ritmusban adagolja a mozgalmas tömegjeleneteket és a lelkek mélyén dúló, a benső történéseket fölszikráztató drámákat. Intimitást és brutalitást, a vágyak titkolt poézisét és az ösztönvilág vad megnyilvánulásait. Az előadás elsősorban az emberi létállapotok kibontására koncentrál, s csak kevéssé a pszichológiai folyamatok motivációinak fölfejtésére. Vonatkozik ez mindenekelőtt Othello alakjára: a szerelemittas és szerelmébe feledkező, győzedelmes és hiszékeny hadvezér úgy esik áldozatául Jago ármányának, hogy személyiségének eróziója, illetve az egyéniség széthullásához vezető folyamat finomszerkezetű rajza nagyrészt rejtve marad.

Nagy Zsolt erőteljes és erőtől duzzadó, robbanó indulatoktól fűtött szenvedélyes Othellót formál az előadásban. Előbb önfeledten viháncoló boldog férfi, majd csakhamar féltékenységtől magába záruló, bömbölő fenevad, aki csak pusztítani és öldökölni akar. Beindul és őrjöng, dühödten rugdossa a palánkot, durván lökdösi el magától a nemrég még agyoncsókolt Desdemonát. Mikor a Lodovico kézbesítette levelet olvassa, a nagyalakú borítékkal ütlegeli szerelmét: többször utánanyúl, újra meg újra lesújt. A rituális fojtogatás és gyilkosság után tétován, némán szöszmötöl, hangja megfakul, erejét veszti. Tudjuk: Shakespeare rusztikusra formálta a mór nagyszabású figuráját. S persze Nagy Zsolt Krétakörben edződött naturbursch színészete is elbírja a végletes váltásokat – és árnyalatokat.

Börcsök Enikő és Béres Márta
Börcsök Enikő és Béres Márta

Desdemona szerepét Béres Mártára, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tagjára osztotta Eszenyi, akinek színészi formátumát idehaza is többször megcsodálhattuk, például az Urbi et Orbi című előadásban a tavalyi POSZT-on. Béres Desdemonája opálosan áttetsző, könnyű léptű mai lány. Kicsit kacér, ha kell, kicsit naiv és könnyelmű is tud lenni, sugárzik róla a szerelem, az életöröm. Csak lassan dereng fel előtte férje sötét titka. Nem retten meg, apránként kóstolgatja az ismeretlen, félelmetes érzést. Amikor a végzetes éjszaka előtt lavórban kucorog meztelenül, apróra összegömbölyödik, tagjait maga alá húzva. Mikor lepelbe burkolózva hallgatja Emília intelmeit, már átsuhan rajta a baljós előérzet. Aztán érett nőként néz szembe a sorsával. Halálos ágyán maga köré bástyázza a szivacsmatracot, úgy mentené az életét. Utolsó egymásnak feszülésük, dulakodásuk Othellóval vad viaskodás, élethalálharc, brutális fizikai aktus. A gyötrelmes rituálé után egymásba gabalyodva, arccal a földnek fekszik összefonódva a holt nő és a gyilkos férfi, karok, lábak, kezek, kusza összevisszaságban meredeznek dúlt Laokoón-csoportként, szerelmi hullahegyben.

Jagót Fekete Ernő adja, konzekvensen építkezve, mértékletes iróniával, fegyelmezett, szikár szenvedéllyel. A nyitó képben a magasból szemlélődik, sirályok vijjognak, tengerár morajlik, s az ott lenn az ő birodalma. Nyomulós ifjút látunk, amolyan korunk hősét, aki elszántan megy előre, halad, működik, mint a gép, célokat tűz maga elé, s lehetőség szerint ellenőrzi is, mit végzett. Mikor Emília megszerzi neki Desdemona kendőjét, a szájába gyömöszöli a gyolcsot, úgy üvölti befelé, némán, csak úgy magának: ez is megvan. Az ájult Othello mellől halk segélykiáltásokat küld a nagyvilágba álnokul. Segítség, leheli ironikusan maga elé, mert élvezi, hogy piti fondorlataival, lám, legyőzte a nagy embert; segítség, súgja megszállott gőggel, mert gyönyörködik önnön hangjában, s még inkább abban, hogy hülyét csinálhat az egész világból.

A nevezetes kendő kalandos utat jár be az előadásban: Desdemona gyönyörködve teríti a vállára, Jago rátérdel, a katonai drillhez edződött Emília (Börcsök Enikő) meg combjai közé gyűrve kínálja fel férjének, mint valami szexuális tárgyat. Börcsök feszesre mintázott, sokat látott Emíliája az utolsó percig nem akar lemondani férjéről, Jago lelepleződésekor is csókokkal marasztalja, terelgetni próbálja a férfit. Pedig ha valakinek, hát neki nincs semmiféle illúziója: lakonikus keménységgel, rezignáció nélkül szemléli a viharos szerelmek semmibe hullását, a mohó kéjvágy alvilági eredőit, sivár női praktikák csődjét.

Eleven színekkel formálódik, él, lüktet az előadásban a mór társadalmi „hátországa”: Vallai Péter szelíden rámenős dózséja akkurátusan maliciózus, Reviczky Gábor rátarti Brabantiója öntudatosan, elszántan vehemens, Tahi Tóth László Lodovicóként meghökkenve szemlélődik, tétován tájékozódni igyekszik. Varju Kálmán Cassiója ragaszkodni próbál egynémely nemes katonai erényekhez, Szemenyei János Rodrigója önmagát és helyét keresi intenzíven.

Jelenetkép. Forrás: PORT.hu (Fotó: Puskel Zsolt)
Jelenetkép. Forrás: PORT.hu (Fotó: Puskel Zsolt)

Eszenyi formátumos rendezésben ritmusosan váltják egymást a lazán egymásba úszó epizódok és a feszesen komponált, sűrű drámaiságú jelenetsorok. Az előadás olykor alámerül a katonai rituálékban, állig fegyverzett alakulatok mozgolódnak a színen, gyorsan elforognak a képek, magas palánkra ugrálva akrobatikus gyakorlatokat végeznek a játékosok vagy keleti harcművészeti bemutatókat tartanak pergő botokkal. A játéktestre fűzött ornamentális applikációk általában nem lendítik előre a cselekményt. Ahogy Desdemona hálóba csomagolt, magasban lengő holttestének látványa (a mellette imbolygó ledöfött férfival) sem nyitja szélesebbre az asszociációk mezejét. Eszenyi rendezői (és társulatépítő) erejét mutatja, hogy a vendégül hívott, eltérő műhelyekben edződött színészek és a vígszínházi gárda tagjai hibátlanul működnek együtt a nagy technikai apparátust is mozgató előadásban. Árvai György átgondolt színpadképei, jól bejátszható terei nemcsak a színpadi cselekvéseket szolgálják, hanem jócskán hozzájárulnak a látványvilág artisztikumához. Akárcsak a játéktérben is „játszó”, ihletett világítás (tervezői: Horinka János, Boros Lőrinc e.h. és Kovács Claudia e.h.). A Vígben elkezdődött valami – s az Othello, lehet, hosszú szériában futhatja ki a formáját.

Vö. Tarján Tamás: O., a v-i m. 
Zsedényi Balázs: Popthello 
Sz. Deme László: A mór színeváltozása 
Molnár Gál Péter: A vígszínházi mór 
Nagy Gergey Miklós: A fehér mór 
Koltai Tamás: Zűr a körletben 
Csáki Judit: Másságfrász 
Szántó Judit: Egy rendkívül becsületes ember

Cím:  Othello,  Szerző:  Shakespeare,  Fordító:  Márton László,  Rendező:  Eszenyi Enikő,  Dramaturg:  Kovács Krisztina,  Díszlet:  Árvai György,  Jelmez:  Ferenczi Réka e.h.,  Kurdi Rebeka e.h.,  Szabados Luca e.h.,  Mozgás:  Ambruzs Szabolcs,  Szcenikus:  Krisztiáni István,  Konzultáns:  Böhm György,  Fény:  Horinka János,  Boros Lőrinc e.h.,  Kovács Claudia e.h.,  A rendező munkatársa:  Várnai Ildikó,  Néder Panni e.h.,  Zenei munkatárs:  Hunyadi Alex,  Zságer-Varga Ákos,  Szereplők:  Nagy Zsolt,  Béres Márta,  Fekete Ernő,  Börcsök Enikő,  Varju Kálmán,  Szemenyei János,  Vallai Péter,  Reviczky Gábor,  Géczi Zoltán,  Tahi Tóth László,  Gyuriska János,  Juhász István,  Józan László,  Molnár Áron e.h.,  Braghini Rozina,  Lakatos Laura,  Továbbá:  Czégé Dávid,  Dévényi Viktor,  Gallatz Imre,  Islai Tibor,  Farkas Tamás,  Szendrői Ádám
Megítélt támogatás: 2 300 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására (2009)