Bozsik Yvette Társulat: A halál és a lányka; Menyegző / Nemzeti Táncszínház, MÜPA
2009.10.06.

Vajon a halál vagy a vőlegény a gyengédebb társához? Bozsiknál a halál szerelmesként bukkan fel, a menyegző pedig leginkább halotti tort idéz. Beavatási szertartások, dupla fénytörésben. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Mire van szüksége egy rendes menyasszonynak? A babonások és az esküvő-fanatikusok biztos tudják: valamire, ami régi, ami új, ami kölcsönvett és ami kék. A kéket még keresem, de a többi stimmel: Bozsik Yvette MÜPA-beli estjén akad új bemutató – A halál és a lányka –, akad régi – a tavalyi Lábán-díjas Menyegző –, és jópár kölcsönvett és átgyúrt motívum is Pina Bauschtól és Bronislava Nijinskától.

A halál és a lányka
A halál és a lányka
Bozsik Yvette – bár rendre a párkapcsolati kérdéseket problematizálja darabjaiban – koreográfusként roppant széles, változatos skálán mozog: jelen esetben kifejezetten jól mutat egymás mellett a Pina Bauschnak ajánlott, hisztérikus, gunyoros, csevegős táncszínházi darab és az aszketikusan fegyelmezett kortárs balett koreográfia. Ami mégis közös az egy estébe foglalt két munkában, az a párkapcsolatok hatalmi jellegének tételezése, a játszma-jelleg, a halál erotizálása és a házasság megfeleltetése a teljes énfeladással, a régi én halálával. Beavatási szertartás mindkét darab, csak az egyik hangsúlyosan kortárs, míg a másik ritualizált közegben zajlik.

Bozsik Yvette A halál és a lánykát a közelmúltban elhunyt Pina Bausch emlékére ajánlotta, aki – ezt pályaképéből és nyilatkozataiból egyaránt tudhatjuk – a számára talán legfontosabb kortárs táncművész-koreográfusok egyike volt. De ahogy Pina Bausch utalások tucatjaiban jelen van ebben a darabban, úgy a Lélektánc és a Vakvagányok egyik szereplője, a tragikusan fiatalon elveszített Matatek Judit is megidéződik. Dupla hommage ez, egy szakmai és egy személyes kapcsolat elvesztésének lenyomata. Ezzel együtt a hangnem gunyoros, a karakterek elnagyoltak, a giccs is újra tombol (amibe belefér például, hogy a férfiakon egyszercsak pihés, felcsatolható angyalszárnyacskák jelenjenek meg).

A színpadon a táncosok izgatott tolakodással tárják elő magánéleti történeteiket, szinte a körbeadott mikrofon viszi tovább az előadást, apró, több nyelven előadott monológtöredékek, emlékezések, rögeszmerendszerek, különböző játékos hanghatások (sikkantások, nevetések, sóhajok) elegyéből áll össze az előadás szövege, mely többnyire egyfajta párhuzamos „zeneként” fut Schubert mellett: ritmusa, lüktetése, muzsikája van. A sokszereplős káoszt, úgy tűnik, leginkább a vibrálóan szuggesztív Samantha Kettle moderálja (és gerjeszti): ő a karmester a zűrzavarban. Sok a beépített civil mozgás, a rohangászás, téblábolás, kergetőzés, az egész előadásnak van valami jólesően hisztérikus jellege, mégis, az utána következő Menyegző annyival erőteljesebb, dominánsabb, hogy jócskán háttérbe szorítja.

A halál és a lányka. Fotó: Dusa Gábor (A képek forrása: Nemzeti Táncszínház)
A halál és a lányka. Fotó: Dusa Gábor (A képek forrása: Nemzeti Táncszínház)
A Magyar Állami Operaház táncosainak közreműködésével létrejött, és eredetileg az Operaházban debütált Menyegző a tavalyi év egyik Lábán-díjas előadása. A színpadon hatalmas, vetített jin-jang mintázat, a hűvösen minimalista díszletet (Khell Zsolt) és a jelmezeket (Velich Rita) a kontrasztos fekete-fehér-vörös színek uralják. A megemelt pódium (a vörösbe öltöztetett nők birodalma) és az azt szigorú rendben körülvevő székek látványa (a férfiak territóriuma) kissé Béjart Bolerójának színpadképére is emlékeztet.

Olyan ez a darab, mintha valamiféle megelevenedő építészet lenne: a személytelenné stilizált kar mozgatása roppant látványos és erőteljes, a súlyos, tömbszerű formációk Nijinska előtt tisztelegnek.  A férfiak és a nők csoportja kezdetben teljesen elkülönül egymástól, a két „szoborcsoport” csak lassan, később kezd keveredni. Az egységes, szigorú tömbökből leginkább a főszereplő pár, Boros Ildikó és Gombai Szabolcs válik ki karakterként, személyiségként, a többiek sokkal inkább egy szigorú törvény beteljesítőiként, elhivatott, kíméletlen szertartásmesterekként vannak jelen.

Ijesztően lenyűgöző darab: amennyiben naivan eltekintünk a címétől, nem tűnik másnak, mint egy pompás áldozati szertartásnak vagy méltóságteljes halotti tornak. (Különben erre rímel az előző darab egyik kiszólása is, mely a házasság halállal való megfeleltetését taglalja.) Bozsiknál a férfiak és a nők mindig párhuzamos világokban léteznek, harcban állnak, a szeretetteljes és kölcsönös kommunikáció minimális lehetősége nélkül. Hogy éppen sorsszerűen, szenvedélyesen csapódnak egymáshoz, vagy kíméletlenül összerendelik őket, mint jelen esetben – mindkettő a véletlen műve. Meglepő, hogy a fantáziadúsan kevert nyelvezetű, de alapvetően mégis szigorú és formalista, szertartásszerű darabon keresztül mennyire pontos látleletet ad választott témájáról a koreográfus: alaposabbat, mint eddig bármikor.    

Vö. Barta Edit: Táncdialektika
Fuchs Lívia: Főhajtások 
Kutszegi Csaba: Van szebb dolog a végeknél

Cím:  A halál és a lányka,  Zene:  Franz Schubert,  Koreográfus:  Bozsik Yvette,  Jelmez:  Bozóki Mara,  Díszlet:  Khell Zsolt,  Fény:  Pető József,  Táncosok:  Balkányi Kitty,  Vati Tamás,  Samantha Kettle,  Vislóczki Szabolcs,  Somorjai Judit,  Hasznos Dóra,  Gombai Szabolcs,  Kalmár Attila,  Fülöp Tímea,  Amandio Cardoso,  Tuza Tamás,  Cím:  Menyegző,  Zene:  Igor Sztravinszkij,  Koreográfus:  Bozsik Yvette,  Jelmez:  Velich Rita,  Díszlet:  Khell Zsolt,  Előadók:  Boros Ildikó,  Gombai Szabolcs,  Gáspár Orsolya,  Kováts Gergely Csanád,  Bacskai Ildikó,  Nagyszentpéteri Miklós,  Maira Sahra,  Szegő András,  Balkányi Kitty,  Komarov Alexandr,  Atinay Dorottya,  Samantha Kettle,  Vati Tamás,  Sarvady Mátyás,  Fülöp Tímea,  Vislóczki Szabolcs,  Hasznos Dóra,  Tuza Tamás
Megítélt támogatás: 2 400 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
A halál és a lányka című előadás léterhozására (2009)