Thealter, Szeged 2009
2009.07.28.

A Thealter közönsége megfiatalodott. A MASZK Egyesület - törzsbázisa és a gyerekprogramok mellett - intenzíven nyit a fiatalok felé, például az Ekisfeszt sorozatával, amely az országban (ismét) izmosodó egyetemi színjátszó életet karolja fel. SZ. DEME LÁSZLÓ BESZÁMOLÓJA.

Várnagy Kristóf
Várnagy Kristóf
A fesztivál utolsó két napján elsőként a Mennono és a Trace című koreográfiákban csodálhatjuk Várnagy Kristóf odaadó technikai tudását. Amikor békaember kellékeit magáról ledobva befejezi a clownszerű tipegését és a földre rogy, még estében is gyönyörű ívet leírva helyezi lábát a földre. Frenák Pál koreográfiájában a hajlékony ritmusok mellett kifacsart végtagok ficamodnak, s a hömpölygő, méltóságteljes kék világot minduntalan ellenpontozzák az éles, geometrikus nyugtalanságot kirajzoló fényformákba exponált torz ficamodások. Egy szorongató magány tapasztalása. 

Vidámabb műfajban utazik a napokban már bemutatkozott – s e hasábokon korábban is említett – Ljud Színházi Csoport Szeged sétálóutcáján. Az élénk mályvaszínre mázolt játszók a távolról érkezett űrlény kedves bumfordiságával csikarnak ki kontaktust és interakciót az átlagos utcaszínház viháncos modorában. A gyakorlat lényegi mozzanata ügyes: a játék szó szerint nyomot hagy maga után. A mályvás tapintások mindenkit megfestenek, akit a szlovén ufóknak sikerül elérniük, így a hatás is tovább tart, mikor az űrlények napi ismerkedésük végén visszahajtanak az űrbe egy földi személygépjárművel.

Ivo Dimchev
Ivo Dimcsev
Ivo Dimcsev munkabemutatója máris előadás értékű. A Néhány kedvenc olyan témákat vet fel, amelyek a művészt és a művészethez való viszonyt analizálják – szuggesztív marhaságokon keresztül. Dimcsev ünnepélyes sötét nadrágban és halványkék ingben jelenik meg, de kopaszra nyírt fején extravagáns szőke parókával. Művészetfilozófiai alaptételekkel kezd: ki a néző, hogyan válik azzá, hogyan akar nézőként nézni egy játszót? „Ha azt akarod, hogy én legyek az anyád, színházba kell menned” - mondja rezignált hangon, és narcisztikus lassúsággal rebegtetett szempillái mögül a mindentudók dölyfös tekintetét veti ránk, bornírtságát eltúlozva az iróniáig.

Elektromos orgonájából olyasféle iteratív szólamokat csal elő, amiket David Lynch filmjeiben hallani, és a misét celebráló pap tónusában nyilatkoztat ki a művészet tiszteletéről, majd egy vén szarházi apacs fanyalgásával fűzi hozzá, hogy semmi rossz nem származik abból sem, ha valakiből hiányzik az odaadás, s a hátsó falról tiszteletteljesen leemelt képet kivágja a takarásba. Pontosan vált hangulatot, hogy minimális eszközeivel véresen komoly színházi állításokat prezentáljon. Egy érzelmi túlcsordulás folytán kezébe akad a paróka, amit maga elé vesz, és szörnyetegként cirógatja, hörög felette, s ezzel egyszerre tárja fel a művészetről szónokló ember sajátos aspektusát, és avat teljes értékű szereplővé egy kóccsomót: életet animál belé. Máskor egy giccses porcelánmacskának énekel mély belső panaszról árulkodó szólót: miért nem akar enni?

Ivo Dimchev
Ivo Dimcsev
Dimcsev nemcsak a gesztusaival, de a hangjával is elképesztően bánik: Freddie Mercury kisugárzásával bitorolja a figyelmet, és még éneklésre is ráveszi a közönségét. Teszi mindezt őszintén, az előadás végén életének személyes mozzanataiba is beavatva. A sajátos humort itt sem mellőzve mutogatja fényképen a saját halálát. És mégis véresen komollyá kerekít minden korábbi történést az utolsó aktus, mely talán a testtudatos színészet csúcsaként is aposztrofálható: megvágja magát, vére apró erekben csorog az arcán.

Ezek után a Faifai lehangoló. A Tokióból érkezett társulatot a kortárs japán színház új generációjaként hirdeti a műsorfüzet, ám a várt egzotikum ma elmarad. Ötperces produkciójuk, a Faifai menet, még fanyar szamuráj-humorral vázol fel egy formát. A résztvevők sután minimalista koreográfia szerinti tapssal és forgásokkal jelölnek ki esetleges irányokat és ritmust, miközben mögéjük kúszik egy jól ismert munkásinduló: végletes csupaszságba áll bele a letűnt ikon. A következő produkció viszont már blöff. A gondolat ugyan érdekes, ám a megvalósítás érdektelen. Az ingyenélő hétköznapi történetének veleje, hogy Ichi és Momo együtt él, de Ichi nem csinál semmit, és Momo emiatt összevész vele. A két szereplő közül a lány kommentálja japánul a történetet, amely a hátsó falra vetítve jelenik meg írott formában, s egyszerre narrálja és jelzésszerűen eljátssza a szereplőket. A térbe lépő másik színész valamiféle absztrakt mozgássorral fest alá. Kár, hogy a megvalósítás érvényes forma helyett a rosszul amatőr színjátszás esetlegességéből és felfokozott belső izgalmából merít.

Sokkal érdekesebb a Thealter műsorában ugyan nem szereplő, de a fesztiválra időzített Kispendrajv, avagy a szegedi panyiga (+ egy fókavadász imitátor). A szegedi Metanoia előadása korai avantgárd és Kantor-jegyekkel felszerelkezett rituális tablót épít a szülés kitágított pillanata köré. Időben távol álló események egyszerre, egy képben jelennek meg, és indítanak el számtalan asszociációs szálat a több síkon futó, ám össze is kapcsolódó történések során egy elvesztett és távolivá vált világtól kezdve egy bizonyos városon és a párválasztás következményein át egy fókavadászig, aki ma már nem érzi otthonosan magát kint a jégen, és aki imitátor, azaz, ha úgy tetszik, sokkal inkább illúzió – s mint ilyen, jobban kötődik a fesztivál tematikájához –, mint a japán ingyenélés.

Idegen-reflexiók (A képek forrása: Thealter Fesztivál)
Idegen-reflexiók (A képek forrása: Thealter Fesztivál)
Fesztiválzárásként a szabadkai Urbán András Társulat lép fel Idegen – reflexiók című előadásukkal. Az első rész, a Strand, Camus Közöny című regényéből építkezik. A kiemelt motívumok és töredékek Mersault figurájának ellentmondásait egy társadalom keresztmetszetévé szélesítik. Középpontban a strand és a hozzá kötött izgalmas kapcsolódások állnak. Főként a hétköznapi gyűlölködéseknek lesz ez kiváló terepe, ahogy a regénybeli gyilkosságnak is itt találni az ösztönzőit. A felütésnél székekben fickándozva nyilatkoznak a játszók (Béres Márta, Erdély Andrea, Mészáros Árpád és Mikes Imre Elek). Ruhájuk olyasféle, ami leginkább alantas foglalkozást űzőknek, vagyis bevándorlóknak, perifériára szorultaknak, azaz általában „idegeneknek” jut. Ugyanakkor a színészek a jóléti középosztály figuráiként nyilvánulnak meg, akik kényelmes életükből ostoba félelmek mentén csepülik mindazt, ami más: legyen az nyugdíjas, gyerek vagy csak egy pincér, aki a rendelésfelvételnél ajánlani merészel ahelyett, hogy egyszerűen végrehajtaná a parancsot.

A darab szerkezete és a sűrű szerepváltások azonban elmossák a figurákat és összemossák az ellenpontokat. Több réteg kerül egymásra, miközben egyre világosabban bomlik ki a strand motívuma. A játéktér megtelik homokkal, a napozószékek mellé matracok kerülnek, s a kezeslábasukat ledobó alakok a történések arénáját körbefogó reflektorok fényében napfürdőznek, illetve szárítják a magukra szedett homokot és mocskot. A korábbi gyűlöletbeszédek és a késelési jelenet összefüggésében nem lehet szabadulni az érzéstől, hogy a közönyszerű állapot a jólétbe kényelmesedett fogyasztói társadalom sajátos fasizálódásának is alapja.

A fanszőrzete fazonjával bajlódó lány (Béres Márta) kijelentése, hogy ha megerőszakolnák, akkor megpróbálná élvezni, akár a fogyasztói társadalom túlélési stratégiájának végletesen abszurd metaforája is lehetne. A csavar azonban ezután következik: a lány kerül a regénybeli törvényhozás elé gyilkosként, ahol azonban a magányt hozza fel szintén abszurd (vagy jogos) mentegetőzésnek. A végső reflexió azonban a nézőre vár. Éppen ezért problematikus az előadás második része, a Balog József rendezte A panasz, a bánat és a rettegés képei, hiszen maga kínál értelmezést. Miközben szimbolikus képi világot teremt, annak fókuszába a Strand színészeinek bejátszott, konkrét és személyes megnyilvánulásait állítja, így ahelyett, hogy még többrétegűvé tenni az előző részt, valójában oszlatja az „illúziót”. 

Még akkor is igaz ez, ha kitűnő Tolnai Ottó versek kerülnek is a színészek szájába. Nem is a Strand részeként olvastam ezt az előadást, sokkal inkább előhangként a jövőre tervezett jubileumi, a Thealter 20. életévét ünneplő fesztiválhoz, amely azon túl, hogy visszatekint majd az elmúlt két évtized fellépőire, Tolnai Világlexikon címen a jeles vajdasági író életművének lakomájára is meginvitál.

Vö. Proics Lilla: Amiért nyúl a nyúl / Thealter 3. 

Esemény:  Thealter,  Helyszín és időpont:  Szeged, 2009. július 20-26.
Megítélt támogatás: 6 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A 19. Thealter Fesztivál megrendezésére (2009)