Mindezt Gyulán hallottuk, ahol a maroknyi, a nyári tudományos tanácskozástól sem visszariadó hallgatóság egy pillanatra őszintén elcsodálkozott.  

Ez volt az a pont – már jócskán benne az előadásos délelőttben -, amikor eszembe jutott: lehet, hogy még a kelet-európai Shakespeare-kultusznál is érdekesebb lenne az angliai vizsgálata? Sajnos erről a brit Shakespeare-kutató, Maria Shevtsova is csak a „hozott anyag” után beszélt egy kérdésre válaszolva, viszont ez a néhány mondat tűnt a gyulai Shakespeare és Kelet-Európa című konferencia legéletszerűbb hozzászólásának. (Annak ellenére – vagy épp azért -, hogy a probléma korántsem kuriózum: mi sem faljuk Balassit, olyik príma előadás itthon is kongó házak előtt megy, az első, saját klasszikusunkon végbevitt szövegátigazítás pedig örvénylő vitát kavart.)

Maria Shevtsova, Darvay Nagy Adrienne és Ian Herbert

A kutató egyébként Lev Dogyin Shakespeare-értelmezéseiről beszélt. Az orosz rendező Csehovból induló hivatkozási pontjai következtében számára az emberi kapcsolatok illetve az intim szféra jelenségei a legfőbbek, s Dogyin az, aki a veretes szöveg helyett vulgáris, agresszív átiratokat használ. (Bán Zsófia talán még Shevtsova asszonynál is érzékletesebben elemezte ezt ugyanezeken a hasábokon a Tavaszi Fesztiválon játszott szentpétervári Lear király-kritikájában.) Közben hosszas (pontosabban rövid, de szapora) megokolásokat hallottunk a Dogyin színpadán megjelenő fiatalság-ideáról, s arról, miképp teszi maivá a rendező a Shakespeare-darabok szerelmi kapcsolatait.

Hogy mennyire érdekes lenne kizárólag angolokat hallgatni itt, azt a közönség soraiban ülő Ian Herbert színházkritikus is megerősítette bennem, aki eszmefuttatás helyett csupán annyit fűzött az elhangzottakhoz, hogy szinte semmivel sem ért egyet.

Jobbról: Bocsárdi László

Mégsem ez a dolgozat, hanem a Kiss Csaba rendező által felvetett Macbeth-problematika élénkítette leginkább a közönséget: ő arról beszélt, hogy ezzel a drámával tud a kelet-európai (magyar) színjátszás a legkevesebbet kezdeni (tudhatja a mű háromszori színpadra állítás után), mert egészen egyszerűen más a hatalomhoz való viszonyunk. Még hírből sem ismerjük (királyainkról szólva) a kritika nélküli elfogadást, helyette a gyanakvás, a paranoia, a bizalmatlanság kezdi ki még az abszolútnak hitt tekintélyt is. A darabból számunkra értelmezhető probléma a gyilkossá válás tébolya, miszerint a bűn (elsősorban) nem erkölcsileg hat, hanem Macbeth önképét változtatja meg. Emiatt válik a kelet-európai értelmezés dosztojevszkiji olvasattá, s ennek pontos és idézetes elemzését meg is kaptuk tőle. (Mellesleg egy előadás sem gerjesztett annyi hozzászólást, mint Kiss Csabáé, melyek közül egy sem ellene, de egymást kiegészítve valamennyi a rendező gondolatai mellett érvelt.)

Andrzej Zurowski ugyanúgy a múltba vitt, mint Koltai Tamás a lengyel illetve magyar „fontos” Shakespeare-előadások felsorakoztatásával. Érdekes módon 1962. a startév mindkét országban: Jan Kott ekkor írta meg a Kortársunk, Shakespeare című könyvét, Budapesten pedig ez évben mutatták be Gábor Miklós – Koltai által világcsúcsnak nevezett – címszereplésével a Hamletet. Velük nagyon itthon voltunk: az előadások mentén végig rendszerváltás előtti politikáról (is) folyt a szó: „mi történik Moszkvában?”, „min gondolkozik a lengyel Hamlet?” illetve – a kaposvári Ahogy tetszik kapcsán – az ardenni erdőből „vissza kell-e menni az elvtársakhoz?”.

A konferencia közönsége. Fotó: Ránki Júlia

A hat meghívottat számláló (pontosabban hetet, de a litván rendező, Oskaras Korsunavas nem tudott Magyarországra jönni), négyórás konferencia utolsó előtti előadója előtt ugyan a szinkrongép mindent elkövetett, hogy véget vessen a programnak, de aztán a kevésbé gyakorlott előadó Bocsárdi Lászlónak is sikerült megosztania velünk mondandóját, aki – hét Shakespeare-rendezés után – személyes Shakespeare-képéről beszélt, köztük az elnőiesedő férfiakról, illetve a nagyformátumú, dúvadszerű alakok eltűnéséről. Végül Darvay Nagy Adrienne zárta – az időhiány miatt gyorstempóban felolvasott – Claudius szerepelemző dolgozatával az ülést.

Shakespeare és Kelet-Európa stimmelt, a műsorfüzetben megfogalmazott kortárs kitekintés – „a huszonegyedik század első évtizedében” – részben, a nem látott előadások (legalább állóképben kivetített) felelevenítése, valamint a konferenciák elemi szabálya: az időbeli fegyelem viszont sehogyan sem.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Shakespeare Fesztivál – Gyulai Várszínház 2009 gyűjtőlapon olvashatják.