A Plucked Pigeons Productions ifjú rendező-művészeti vezetője, Victoria Sandars láthatóan roppant mód élvezte az előadást, nagyokat kacagott rajta, előtapsolt a nézőknek, visongott. Legalább volt valaki, akinek tetszett a produkció, aki művészi produktumként értékelte a jóindulattal is legfeljebb szalagavatói ökörködésnek minősíthető akármit. És ezt már egy éve játsszák, immár végzett színészként.
Cseppnyi kétely sem sugárzik a lelkes csapatból, pedig nem lenne baj, ha rózsaszín szemüvegüket levetnék és egy torzításmentes tükörbe belenéznének. (Az se baj, ha ezt nem maguktól teszik meg, hanem valaki a kezükbe adja azt a tükröt. Mondjuk egy rendező.) A gyulai Shakespeare Fesztivál alatt tartottak egy négynapos workshopot, annak keretében a Szentivánéji álmon dolgoztak a kolozsvári teatrológus hallgatókkal. Ha a húszperces bemutatót beszéd nélkül adják elő, nem lehetett volna megkülönböztetni a színpadon az amatőrt és a színészt. Kétség nincs: technikailag képzettek, hangjukkal, testükkel tudnak bánni. A mesterséget azonban nem birtokolják. Shakespeare-be nem tudnak kapaszkodni, és a dramaturgia maga a tökéletes katyvasz.
 More Than a Woman |
A Szentivánéji-workshopot követő estén bemutatott More Than a Woman című előadásban a Szentivánéji álom, A makrancos hölgy, a Sok hűhó semmiért részletei meg a szonettek ad hoc módon, Take Thattel, Frankie Vallie-vel, Spice Girlsszel elválasztva követik egymást, miközben elhangzanak olasz kommentárok is. (A nyálas számokat/örökzöld slágereket – ahogy tetszik – ráadásul playbackelik. Nem futotta volna egy rendes karaokealapra, ha már egy leharcolt lakodalmi díszletbe tették a játékot?)
Nem az a probléma, hogy egyszerre, egymás szavába vágva sok Kata beszél, vagy hogy folyamatosan cserélődnek a szerepek, mert attól még lehetne koherens az előadás. Az itt a gond, hogy sztereotípiákban gondolkodnak. A szelídítés fizikai erőszakot jelent, a szópárbajok egyre emeltebb hangon folynak, a szonetteket túlartikuláltan szavalják. Egyetlen ötletük van: a teljes feladás (visszautalva ezzel a makrancos hölgyek, Kata és Beatrice párjuknak behódoló monológjaira) után a négy szakadt, koszos esküvői ruhás lány szakadt, koszos esküvői ruhába öltözteti a két fiút, akik aztán megcsókolják egymást. Ez az egyetlen valamilyen pillanat a színen; igaz, a fiúk esküvői ruhában is épp olyan szerencsétlenül néznek ki, mint öltönyben.
Az ugyanis önmagában nem forradalmi tett, ha az alkotók a teremben nem a hagyományos színpad-közönség elrendezést választják, ahogy az sem, ha a színészek szövegmondás közben mélyen a közönség szemébe néznek, de ugyanez feltétlenül elmondható a sütivel dobálózásról meg a kelléklavórból a nézőre loccsanó kellékvízről is.
A Shakespeare és Kelet-Európa című konferencián a brit shakespeare-ológus, Maria Shevtsova arról panaszkodott, hogy Nagy-Britanniában nem érdekli a fiatalokat Shakespeare, hogy a költészet és a könnyedség hiányzik darabjainak előadásából, hogy nem tudnak eltávolodni a szövegtől (és egyáltalán: a színházcsinálók, a kritikusok, no meg a közvélemény mennyire tabuként kezelik a bárd/avoni hattyú stb. drámáit), hogy azt külsőségekkel csak illusztrálják, a lényeg megragadására képtelenek, a színészek meg hajlamosak a túljátszásra. Maria Shevtsova láthatóan nagyon élvezte az előadást (csak a fiúk puszijánál sütötte le tekintetét, de mint délelőtt megtudtuk tőle, elég a hétköznapok színházba viteléből, a csúnyaságból meg a kegyetlenségből, Kane-ből, Ravenhillből, úgyhogy nincs is mit csodálkozni ezen a reakción).
Csak remélni merem, hogy harsány kacagásai ellenére neki azért nem ez az ideális, tabudöntögető, fiatalos, könnyed és poétikus, nem illusztratív, hanem mélyen átélt, sallangmentes, a brit Shakespeare-színjátszást megújító, mérföldkőnek számító produkció.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Shakespeare Fesztivál – Gyulai Várszínház 2009 gyűjtőlapon olvashatják.