 Időn kívül – a Pécsi Nemzeti Színházban |
Árvai György színházi előadásokhoz és filmekhez készített, megvalósult és meg nem valósult díszletterveinek makettjei önálló képzőművészeti alkotások, amelyek installációkként egy különösen izgalmas kiállítás formájában nyernek érvényt. Az Időn kívül címet viselő anyag minden tekintetben a kívül levés gesztusával provokál, hogy a kívülre kerülés állapotát és lehetőségeit gondolja illetve gondoltassa újra.
A független alkotóként ismert képzőművész, experimentális színházi rendező, zenész, látvány- és díszlettervező kiállítása tavaly a Budapesti Őszi Fesztivál keretében a fővárosi (szub)kulturális élet rövid életű, ám annál népszerűbb helyén, a nemrég „átmenetileg” bezáratott Kazinczy utcai AKKU galériájában volt látható, most pedig a Pécsi Nemzeti Színház aulájában került bemutatásra a POSZT idejére. A patinásan díszes neoreneszánsz épület belsejében útjelző táblák hívják fel a figyelmet és vezetnek a kiállításhoz. A Természetes Vészek Kollektíva emblémája, a csúcsára forgatott élénksárga színű tábla – rajta a kiállítás címe és a társulat logója: a villámcsapás elől menekülő emberke és a földbe csapódó villám rajza –, nem pusztán önreklámként működik jól, hanem stílusidegenségével az eltérő szellemiséget, a struktúrákon kívüli, illetve azokra rákérdező gondolkodásmódot és alkotói indíttatást is jelzi.
 Az ismeretlen űrhajós, emlékműterv, 2006 – részlet. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Kamondi Zoltán filmrendező, akivel Árvai többször dolgozott együtt, az AKKU-beli megnyitón „saját törvénnyel bíró, autonóm gondolkodó terek”-nek nevezte a fekete oszlopokon üvegbúrába zárt objekteket. A szerző idézetei hasonlóképp erős kontextusba helyezik a „különös víziókban fogant szakrális terek”-et, amelyek „sorsuknál fogva kiszorultak az időből, ezért csak az örökkévalósággal mérhetik magunkat”. A többes szám használata, amely vélhetően nem elírás, valamint az „Elrabolták tőlem az időtlenséget, hát kénytelen vagyok komolyan venni az időt” mottó implicit performativitása ugyanis oly mélyen meghatározza a befogadást, hogy az „eredeti” funkcióra utaló feliratok jelentősége is átalakul. Másként lesz informatív az, hogy mely előadások és filmek számára készült díszlet- és látványtervek makettjeit látjuk: nem a színpadi valóságot teremti köréjük a képzeletünk, hanem az alkotó által létrehozni kívánt fiktív valóság kicsinyített másolataiként, illetve az idea esszenciális sűrítettségű egyedi megvalósulásaiként a teremtés-teremtettség és a nézés-megfigyeltség gesztusát hozzák játékba.
A makettek keletkezésének idejére az előadások, filmek bemutatásának, illetve tervezésének feltüntetett évszáma utal. 1984-ből való a legkorábbi – amely dátum szimbolikus jelentőségű Árvai pályáján, hiszen egybeesik a Kollektíva alapításának dátumával –, és a néhány évvel ezelőtti időszakig ível. Spiró György Hamvas Béla azonos című kisregényéből írt Szilveszterének a Keszég László által rendezett és a Nemzeti Színházban bemutatott előadásához készített terv makettje az egyetlen, amelyet volt alkalmam színpadi megvalósulásában és működésében is látni – az alkotás ebben a formájában azonban felülírja a színházi emlékezetet. Árvai konstruált tereinek ugyanis az emberek általi elhagyatottság, az idő és tér egymásba zárt örökérvényűsége a legfőbb meghatározója. Nem hívnak elő történeteket és nem hívnak be a világukba, hanem éppen a történeten kívüliséget érzékeltetik.
A „gondolatot” paradox módon a makett-világok anyagisága hordozza: a maguk romlandóságával a pusztulás pillanatnyi állapotait rögzítik és/vagy a halált tematizálják. A gyerekszarvas-koponya egy földkupac tetején (Iphigénia Auliszban, tanulmány, 1984), az űrhajóként égből lezuhant csecsemő (Az ismeretlen űrhajós, emlékműterv, 2006), a kőoszlopokkal körbekerített sziklás sivatag (Moliére: Don Juan, 1993), a deszkákkal kiegészített templomrom (Sík Sándor: István, a király, 1988), a katonai vagon-kapszulák (Spiró György: Szilveszter, 2008), a fehér viaszt olvadó vulkán, a ketrecek, az egymásba vezető folyosók, a megdőlt oszlopok, az elcsúszott talajok, a bejárati ajtó nélküli mauzóleum – mind a végzetszerűséget konzerválják. Mi, akik „arányainknál” fogva kiszorultunk térből és időből, csak külső megfigyelők, afféle néma tanúk vagyunk e mementóknál, s talán saját halálunkra is emlékezünk.
A kiállítás megtekinthető 2009. június 13-ig.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Sz. Deme László: Kérdező terek
Tóth Ágnes Veronika: Rafinált időcsapdák
Emri Ágnes: Gondolkodó terek / Beszámoló az AKKU kiállításmegnyitójáról
Szabó-Székely Ármin: Térelemzés / Dramaturg szakos hallgatók a POSZT-on