Forte Társulat: Isteni vidékek / Trafó, Pendulum színházi ingajárat
2009.04.29.

Az Isteni vidékek nézőjének legalább olyan keményen meg kell küzdenie az élményért és a jelentésért, mint ahogyan a Forte Társulat kiváló előadói dolgoznak a színpadon. Sajnos többnyire mi mégis alulmaradunk. MIKLÓS MELÁNIA KRITIKÁJA.

Andrássy Máté és
Andrássy Máté és Lőrinc Katalin

Nem segít bennünket a színlap sem, miszerint „a mitológiai helyszíneken játszódó fiktív történetek alapjául a görög drámairodalom egyes motívumai szolgálnak, melyek hétköznapi élethelyzeteken keresztül vezetnek egészen a horror hátborzongató világáig”. Horváth Csaba legújabb előadása ugyanis ennél sokkal szabadabban kezeli inspirációs forrását, s olyannyira tágan illetve szűken értelmezi az „ókori Görögországot”, hogy az szinte csak ürügyként szolgál a valami egészen mással való kísérletezésre. Ez a más viszont szerves folytatása annak az útnak, amelyen a rendező-koreográfus önálló társulata, a ForteDanse (új nevén: Forte) 2006-os megalakulása óta jár: a színpadi közlés szóbeli és (tánc)mozgásbeli kifejezési formáinak és lehetőségeinek feltárása és közelítése egy sajátos – jobb szó híján „fizikai”, „fizikális” vagy „testi” színháznak nevezett – színházi nyelv megtalálása érdekében.

Az Isteni vidékekben az előadás egészét tekintve nem jön létre ez a szintézis, melynek legfőbb oka az, hogy az előző produkciókkal ellentétben itt nem a szöveg, hanem a mozgás adja a fő irányt. A szólók, duók, hármasok és csoportjelenetek letisztult mozgáskombinációjú, pontosan kivitelezett és erőteljes érzéki hatást kiváltó koreográfiái azonban a beszédet mozgással vegyítő etűdökből indulnak ki, illetve érkeznek meg, és azáltal, hogy ezekben a jelenetekben a mozdulatok az elhangzottakhoz való viszonyban értelmeződnek, egyrészt felerősödik a szöveg jelentése és jelentősége, másrészt maga a mondás, a kommunikáció módja kerül a figyelem középpontjába. Különösen igaz ez, mivel a szövegek egyben meta-szövegként is működnek, azaz a gondolatok közlésén túl a megszólalás és a beszéd mikéntjét is tematizálják.

B
Bora Gábor és Blaskó Borbála

A nyitójelenet afféle invokáció, melyben a szereplők arról értekeznek, hogy milyen tanácsokkal kell ellátniuk „az isteni vidékek őrzésére rendelt őröket”, a mesélni szándékozókat, hogy azok „az alvilág rettenetességeinek kiszínezésével ne riogassák a fiatalokat”, és semmi olyat ne énekeljenek meg, amitől félelem költözik a szívükbe, hiszen nem lehet bátor és hős, aki fél a haláltól. Mintha az isteni követek gyűlését látnánk, akik arról vitatkoznak, hogyan közvetítsék a kapott instrukciót az ügy sikere érdekében. Földeáki Nóra többször nekifut egy-egy mondatnak, mire tisztán és érthetően kimondja a negációkkal megfogalmazott tanácsokat. Miután megtudtuk, hogy melyek azok a szavak és témák, amelyeket kerülni kell (földalatt, vértelen, jaj, stb., valamint a szolgaság elfogadása és a halálon való jajveszékelés), elhangzik néhány rövid – és talán a szakavatott nézők által felismerhető – klasszikus görög idézet is ellenpéldaként, amelyek mozgással nyernek hangsúlyt: a megszólalók eltáncolják a disztichon ritmusát, illetve mozdulatokkal érzékítik meg a beszédszituációt. A darab közepén Ionesco A kopasz énekesnőjéből hangzik el egy részlet a mindennapos (nem) beszélgetéseinkről: a teljesen hétköznapi szöveg a „mesélj valamit, hiszen annyi minden történik” és a „mondják ezt is, de az ellenkezőjét is” közhely-szimfóniáját oly módon erősíti fel és fogalmazza át, hogy a mondatokat a szereplők felgyorsított halandzsa-nyelven, „visszafelé” is elmondják, a végén pedig a torzításig lelassítják, mintha minden emberi kommunkáció isteni dj-k által irányított végtelen, újrajátszható, scratch-elt és loop-olt auditív és filmes felvétel lenne.

A késleltetés elve szerint az előadás vége felé hangzik el a legfontosabb szövegrész, amelyben a negációkkal ellentétben az egyetlen eszményi kommunikációs modell tételeződik: a platóni dialógus. Szókratész (Zarnóczai Gizella) és Phaidrosz (lekettőzve Gantner István és Lőric Katalin alakításában) üvegszerűen áttetsző műanyag székekben ülve, személyiségüket a Platón-szövegeknek alárendelve, ezáltal a mondottak értelmére és az érvelésmód egymásból következő absztrakciós logikájára irányítva a figyelmet, szoborszerűen arról beszélgetnek, hogy mit kell tudnia annak, aki szónok akar lenni, főleg ha azt kell dicsérnie, ami rossz. Ismernie kell az Igazságot és azt, hogy mit tart annak a tömeg, valamint gyakorolnia kell a bölcsesség szeretetét, hiszen enélkül nem létezik a meggyőzés művészete.

J
Jelenet az előadásból

Az előadás önreflexív szövegei tehát nemcsak dramaturgiailag, hanem a jelentésképzés szempontjából is fontos elemei a produkciónak. Óhatatlanul adódnak ugyanis belőlük olyan kérdések, amelyekre a néző vagy ott és akkor, vagy a későbbiekben választ vár - amennyiben a színházi nyelven mint érzéki élményen túl a közlés tartalmát is szeretné a magáénak tudni. A nehézség paradox módon éppen a szöveg- és a mozgásnyelv befogadásához szükséges absztrahációs képességeink másságából ered. Egyszerűbben fogalmazva: az Isteni vidékekben túl hangsúlyossá válik minden elhangzó szöveg, amelyek 1. leszűkítik az előadásegész befogadásához szükséges asszociációs teret, így alig tudnak párbeszédbe kerülni a jóval szabadabb asszociációkra épülő táncos részekkel; 2. túl távol vannak ahhoz, hogy értelmező viszonyba kerülhessenek egymással; 3. a negáció és a késleltetés dramaturgiája miatt későn válik felismerhetővé az előadás kulcsát jelentő platóni absztrakt logika. Így többnyire egymás mellett elbeszélő, hol érzelmi, hol értelmi jelentésmozzanatokat hordozó szólamokat kapunk – és mindenek előtt kérdéseket.

V
Krisztik Csaba és Vati Tamás. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mert kik ezek a fekete selyemruhás, kék védőkesztyűs lányok és öltönyös, kék pólós fiúk: az istenek követei, az isteni vidékek őrzői vagy a mesemondók? Hol vagyunk ebben az üres, víztükörként csillogó fekete táncszőnyeg-padlós és graffitis téglafalakkal átdíszíthető térben: az isteni vidékeken – a mennyben vagy a pokolban –, azok határán vagy épp azokon kívül, az emberi világban? Ki az a három idős személy, akiket a fiatalok kézen fogva pörgetnek, miközben ők keleti szövegeket mondanak a boldogság témájára: az istenek, az istenek követei, tanítók, mesterek, halandó emberek vagy saját időskori alakjaink, akik magukon hordozzák az Igazságot, a bölcsességet, a nyugalmat és az elmúlást? Miről „énekelnek” nekünk: az alvilág rettenetességeiről, az emberi félelmekről és szorongásokról (kitaszítottságról, ösztönharcokról, meg nem értettségről) vagy a boldogság kereséséről? Hiányról vagy teljességről? Csupán nem ócsárolják az alvilágot/az életet vagy éppen dicsérik? Mi az Igazság? Elpusztítható-e a lélek vagy elpusztíthatatlan? Állandó-e a halandók és halhatatlanok száma, s vajon valóban végtelen-e?


Kapcsolódó cikkeinket a PENDULUM Színházi ingajárat 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

 

Vö. Fuchs Lívia: Járatlan vidéken 
MGP: Fizikai színház?

Vida Virág: Mozdulatszónokok 
Sors Vera: Pragmatika a balettszőnyegen 
Sebők Borbála: Gyere, menjünk, nézzük a havat...
Cím:  Isteni vidékek,  Koreográfus-rendező:  Horváth Csaba,  Dramaturg:  Garai Judit,  Jelmez:  Bendek Mari,  Fény:  Payer Ferenc,  Hang:  Kondás Zoltán,  Szereplők:  Andrássy Máté,  Blaskó Borbála,  Földeáki Nóra,  Gantner István,  Kádas József,  Krisztik Csaba,  Lőrinc Katalin,  Vati Tamás,  Zarnóczai Gizella,  Simkó Katalin / Sipos Vera
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Az Isteni vidékek című produkció megvalósítására (2008)
További támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Oktatási és Kulturális Minisztérium
Az előadás forgalmazására (2009)