Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JAVÍTOTT KIADÁS

Molière-Mohácsi: A képzelt beteg / Pécsi Nemzeti Színház, POSZT 2009
2009. ápr. 29.
„Ez egyáltalán nem Molière. Pontosabban teljesen az. A fene se tudja, hogy csinálják.” Karsai Györgynek a premier után közvetlenül tett sommás nyilatkozatát olvasva csak bólogathatunk. A kritikusok azért megpróbáltak utánajárni, ezt most hogy is csinálták. JÁSZAY TAMÁS KRITIKAI SZEMLÉJE.

Stenczer Béla
Stenczer Béla

Most fontos a dátum: a 2007/2008-as évad Mohácsi János rendezői pályáján több szempontból is kivételes volt. Egyfelől aprólékos munkamódszeréhez képest szokatlanul sok, három bemutatója is volt az évadban: előbb a Nemzetiben a tucatnyi előadást sem futott Ördögök, Pécsett a nagysikerű Molière-átirat, majd Kaposváron a könnyű kézzel felrakott Sötét komédia. Másfelől a viharos körülmények között lezajlott kaposvári igazgatóváltással Mohácsi János negyedszázados ottani ténykedése váratlan fordulatot vett. Kárpótlást nem, némi elégtételt tán jelenthetett a hazai rendezői gárda egyik meghatározó emberének, hogy első pécsi rendezését a színikritikusok (igaz, megosztva Andrei Serban kolozsvári Ványa bácsijával) az elmúlt évad legjobb előadásának, a benne szereplő Herczeg Adriennt pedig a legjobb női epizodistának járó díjjal jutalmazták tavaly ősszel.

A pécsi Molière-előadásról szóló kritikákat olvasva feltűnő, hogy a szakírók ha nem is feltétlenül fordulatként, de a Mohácsi-fivérek eddigi pályájától lényegi pontokon eltérő előadásként értékelik A képzelt beteget. Ez nem jelenti azt, hogy a Molière-t még nem rendezett Mohácsi János megtagadta volna önmagát: testvére, Mohácsi István gyakorlatilag újraírta, kiegészítette és – még ha szemtelenségnek tűnik is – feljavította az eredeti szöveget. Bíró Kristóf szerint a „Mohácsi-átirat fényében a Molière-mű inkább csak afféle vázlatnak tűnik.” Zappe László is hasonló szellemben nyilatkozik: „Molière világos egyszerűségű meséjét Mohácsiék sokszálú, sokféle kapcsolattal és bonyodalommal terhelt vígjátéki szövevénnyé dúsították.”

Jelenetkép
Jelenetkép

Amihez azért mégis meglepően hűek maradtak az alkotók. Akik „ezúttal szerencsés csillagzat alatt dolgoztak: gördülékenyen a végére jutottak, megtalálták azt a közeget, amely részint a mai világunkat találja telibe, részint nem veri agyon Molière-t… Vagyis leginkább Molière szellemében dolgoztak: ahogy ő annak idején, az 1670-es években, ők itt és most alkották meg a képzelt betegség, a parvenüség, az emberi önzés és a divathóbortok keserűen röhejes kórképét” – Csáki Judit ír így munkájukról.

A szét- és átírás egy Mohácsi-előadás esetében már-már nézői elvárás, a kritikusok viszont kivétel nélkül örömmel nyugtázták a testvérek ezúttal tapasztalt visszafogottságát. Zappe László szerint „a szöveg is a Mohácsi-előadásokra jellemző módon bőbeszédű, ám mindig sokértelműen tekervényes, rengeteg utalást, áthallást, idézetet magába sűrítő, együgyűen telibe találó, szóval szószátyáran szellemes. Célratörő mellébeszélés folyik, méghozzá aránylag ökonomikusan…” Bíró Kristóf úgy látja: „Kevesebb a nyelvi tobzódás, az önmagába visszaforduló nyelvi mutatvány. Épp ezért nem is tűnik annyira virtuóznak. De pont emiatt nem is vonja magára annyira a figyelmet, így teret enged a történetnek, helyzeteknek, figuráknak. Ugyanakkor mintha a szöveg humora is visszafogottabb lenne, talán azért, hogy megjelenhessen az előadásban egy korábbiaknál komorabb, ha úgy tetszik, líraibb hangütés.”

kepzelt3A röhögve sírást már az előadás elején betoppanó halál figurája garantálja, a Mohácsi-átirat egyik, ha nem legfontosabb újítása. Az Auguste Renoire névre hallgató jövevény, aki bár „elplenerezget” olykor, még véletlenül sem azonos a festővel, igencsak tévedékeny: „palmtopját fürkészve zavartan ismeri be, hogy mindjárt az elején tévedésből jött el Arganért, hiszen Molière neve szerepelt a listán” – írja Csáki Judit. Vagy MGP szavaival: „Széll Horváth Lajos titokzatosan misztikus megjelenése mellett nyámnyila halál. Fenyegetően udvarias. Diszlexiás. Nem tud olvasni, és gyakran melléfog munkájában.”

Zayzon Zsolt és Herczeg Adrienn
Zayzon Zsolt és Herczeg Adrienn

Ahol a halál a főszereplő, ott az életvágy is hatványozottan van jelen. Koltai Tamás szerint „az életben maradás vágyához nincs szükség érvekre. Mohácsiék a halálfélelem drámájából indulnak ki, és azt vizsgálják, hogyan hat a környezetre, ha a mindennapi életet a halálraítéltség tudata határozza meg.” Bíró Kristóf egyetértőleg állapítja meg: „…ha nem is konkrét betegségből, de a halálfélelem nagyon is valóságos dimenzióiból táplálkozik Argan szorongása.” És ebből a nézőpontból érthetővé válik a zárlatban a dermesztő, egyetemes haláltánc, amikor a halál visszatértekor „a szereplők, akiknek alig volt rossz szavuk egymásra, készségesen ajánlják a másikat a halál figyelmébe. Szerető a szerelmét, apa a fiát, feleség a férjét.” (Bíró Kristóf) A szent cél, a túlélés érdekében tehát valóban bármire képesek a szereplők: „A szinte pillanatnyi szünet nélkül bugyborgó infernális kötőanyag tetején ott úszik a Mohácsi-testvérek mai opusza: a sivár és felszínes kompánia olcsóságokkal, csalásokkal, hazugságokkal teli világa. Sem időnk, sem okunk megsajnálni a becsapottakat, hisz maguk is becsapnak; a csalókat csalják, a látszatszerelmet látszattal viszonozzák” (Csáki Judit).

Stenczer Béla és Széll Horváth Lajos. Fotó: Körtvélyesy László (Forrás: Pécsi Nemzeti Színház)
Stenczer Béla és Széll Horváth Lajos. Fotó: Körtvélyesy László (Forrás: Pécsi Nemzeti Színház)

Az egyértelműnek tetsző, ám sokszorosan elbizonytalanított rendszer középpontjában áll a címszereplő. Stenczer Béla Arganjának „képletes értelemben is súlya van a színpadon, s hozzá természetes könnyedsége, amellyel fölénybe kerül a helyzet ellenében, és megőrzi a figura méltóságát. Arganja nem bonyolult jellem, hanem önmaga…” (Koltai) A szakírók többsége a többi játszóval is elégedett volt, bár Koltai Tamás megjegyezte, hogy „a színészi játék egy fokkal konvencionálisabb, helyenként halvány”. Zappe László ugyanakkor „az előadás legnagyobb leleményének” nevezte Toinette szerepében Herczeg Adriennt, aki Karsai György szerint „egyszerre a testi és nyelvi durvaságig nyers cseléd, és elomlóan érzékeny-érzelmes nő, ordenáré pokróc és a megalázottságában felmagasztosuló antigonéi hősnő.” A kisszerű szereplők nyomasztóan nevetséges sorsa részletgazdag illusztráció a zárlatban a Renoire által a közönséghez is intézett súlyos szavakhoz: legfeljebb néhány évtized, aztán úgyis mindenkire sor kerül.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Zappe László: A díszhaltenyésztő és a halál 
Csáki Judit: "Andersen meghalt, mese nincs" 
Koltai Tamás: Ké(s)zen áll a Halál 
Bíró Kristóf: Ha eljön Auguste ReNoir 
MGP: A képzelt beteg meg a Halál

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek