Duna Művészegyüttes: Örökkön-örökké / Táncfórum 2009
2009.04.26.

A Duna Művészegyüttes fáradhatatlanul dolgozik a tradíció megújításán. Új csomagolás, tökélyre vitt előadói stílus és hagyománytisztelet. Egyszerre sok és kevés. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A néptánc területéről évtizedek óta számosan dobbantottak a kortárs tánc irányába. Innen valahogy mindig is egyszerűbb és magától értetődőbb volt az átjárás, mint a klasszikus balett felől. Számomra az első néptánccal kapcsolatos modern felfogású reveláció az volt, amikor a Szögi-Janek-Énekes-Bognár négyesfogat aprította-puhította (alternatív?) táncszínházi keretek közé Dunaújvárosban a folklórt valamikor a nyolcvanas évek derekán. A sor persze ma is bátran továbbírható olyan alkotók neveivel, akik elszakadásukat markánsan megfogalmazva teremtettek új egzotikumot, vagy a hagyomány szigorú őreinek orra előtt hajtottak végre pálfordulást. Csak kalandozva a kortárs tánc arcképcsarnokában: volt, aki a néptánc-tradíciót demitologizálva, apróra forgácsolva és újrahasznosítva épített fel önazonos kortársi világot (Kovács Gerzson Péter), volt, aki csupán alkotó pályája elején utalt vissza a tradícióra (Horváth Csaba), és voltak – talán ők a legtöbben –, kik mindennek búcsút intve az ismeretlenbe ugrottak fejest (például Nagy Zoltán, Nagy Andrea, Hámor József).


A Juhász Zsolt vezette Duna Művészegyüttes a talán leginkább embert próbáló feladatot, a legszűkebb ösvényt választotta. Nem dobbant, nem lázad, nem tagad – mégis lép, nyit, friss levegőt enged be az ódon falak közé. A néptánc keretein belül, a tradíciót végsőkig tiszteletben tartva, a rítust ifjonti hévvel újraélve igyekszik utat találni a kortárs (néptánc)színházi kifejezési formák felé. A Kígyóballada (2005) és a Tavaszi szél (2007) szakmai és közönségsikere után, az Aranyág (2008) színdús folytatásaként bemutatott Örökkön-örökké ezt a mondhatni „harmadikutas” (művészet)politikát kívánja továbbvinni, a produkció gerincét alkotó magyar, bolgár, török, görög táncok finom átírású, hagyományhoz mégis hű tolmácsolásával.

Az Örökkön-örökké című előadásban is elsősorban a formabontó szcenikai keret, a minőségileg új vizuális nyelv jelenti a frissítést. A világítás, az árnyjáték, a díszlet ízléses használata. A színpadkép letisztult: egyetlen eleme egy fehér anyagcsíkokból kialakított óriási legyezőforma – az előadás hivatkozásául választott világfa jelképe –, és földre vetülő „árnyéka”, a színpadnyi szélességűre kinyíló fehér, háromszög alakú táncszőnyeg, mely sok esetben megszabja a koreográfia térhasználatát is. A Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás által szerzett zenék úgyszintén a nyitást szolgálják, amennyiben a némi dzsesszes ritmusokkal feltöltött – de azért mégiscsak a konzervatív népi muzsikához közelebb álló – világzenei hangzás táncszínpadon ma még egyáltalán újnak mondható.


Ha valami, akkor leginkább a 11 tételre bontott, és azon belül is kisebb formai egységekből felépülő táncvonulat átmeneteinek variábilis megkoreografálása nyújt igazán kortárs élményt. Ahogyan egy-egy táncalakzat lebomlik és álomszerű áttűnésekkel vagy karakteres ellenpontokkal átadja a helyét egy másiknak, az igen reménykeltő arra nézvést, hogy mi származhatna abból, ha Juhász Zsolt a tolmácsolás mellett saját alkotói fantáziáját is bátrabban működtetné.

Jelenleg ezt csak pironkodó visszafogottsággal teszi – mert a tradíció kötelez. És mert az általa alkalmazott modell arra lett beprogramozva, hogy mindenhez lehet nyúlni, mindent lehet a kortárs felé tolni – csak magát a néptáncot nem. Ennek azonban megvan az a veszélye, hogy előbb-utóbb ez a rendszer is belemerevedik önnön felfedezésébe, mert lezárja azt a kaput, aminek mindig tárva-nyitva kéne lennie. A kifejezés szabadságáét.

Tudom persze, hogy Juhász a szintén általa vezetett Duna Táncműhellyel végzett munka során bizonyos fokig kiéli formakeresési vágyát, de az mégiscsak szűk kör, csupán néhány ember, nem pedig egy harmincfős társulat. Annak, aki ilyen parádésan mozgatja, rendezi, szerkeszti az autentikus néptáncanyagot, akinek ilyen érzéke van a darab hangulati-ritmikai hullámzásának fenntartásához, aki így egybekovácsol és együtt lélegeztet egy ekkora csapatot, aki ilyen tetszetősen felborzolja nüánsznyi díszítésekkel a nagy mozgástömböket – annak nem lenne szabad megállnia félúton.   

Mégpedig azért nem, mert az autentikus néptáncnak – még a legbriliánsabb interpretációnak is – megvannak a maga korlátai. Elsődlegesen hagyomány-jellege és a konstrukció zártsága miatt (frontális beállítások, kiismerhető térképzés, agyonhajszolt szimmetria, erőszakolt mimika, de legfőképp a formalizmusból adódó tartalmi sekélység, stb.), amitől – generális beavatkozás nélkül – véleményem szerint nem igazán tudhat kortárs mozgásanyaggá válni.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Hovatovább most a világítás sem olyan fényes, mint az ezüstös-aranyos jelmezkölteményekben ringó Aranyág esetében. Lendvai Károly néha rálel, néha nem a jelenethez illő, távolságtartólag használni tervezett fényviszonyokra. Szétszálazott, kordában tartott, hidegebb fényei szépek, de legtöbbször túlszínezi és a revüs megjelenés felé nyomja a látványt. A díszletért és jelmezért felelős Túri Erzsébet viszont stabil pontnak tűnik: bár valószínűleg minden tervező összetenné a két kezét egy olyan munkáért, ahol legalább tíz váltás kosztümöt eszelhet ki bő húsz szereplőre. Ruhái az első részben inkább a korhű viseletek színpompás stilizációi, a második részben már merészebb vonalvezetésűek, helyenként kifejezetten modern mintázatúak.  

A Duna Művészegyüttes kirobbanó formában van, a táncosok kiteszik a lelküket a sikerért. Ki kellene hát használni ezt az üdvözítő pillanatot a következő lendületes lépés megtételére.

Szerző: Králl Csaba
Cím:  Örökkön-örökké,  Előadja:  Duna Művészegyüttes, Göncöl zenekar,  Jelmez és díszlet:  Túri Erzsébet,  Fénytervező:  Lendvai Károly,  Zeneszerzők:  Szokolay Dongó Balázs,  Bolya Mátyás,  Ének:  Bognár Szivia,  Táncmesterek:  Antonopoulos Georgios, Charitonidis Chariton, Mehmet Öcal Özbilgin, Kökény Richárd, Deli Levente, Orza Calin, Vámos László,  Dramaturg:  Rozgonyi Ádám,  Társkoreográfus:  Mihályi Gábor,  Rendező-koreográfus:  Juhász Zsolt
Megítélt támogatás: 2 500 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
A produkció megvalósítására (2009)
További támogatás: 9 500 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Táncfórum 2009 megrendezésére (2009)