Jelenetek az előadásból |
Mintegy húsz férfi menetel az almákkal szegélyezett színpad hátsó részéből előre, majd nekünk hátat fordítva vissza. Előre. Vissza. Előre. Vissza. Úgy tűnik, ki akarják játszani az időérzékünket. Ebben a csupasz első tíz percben elmerengek a bátortalanul csetlő-botló, a „nagyok” láberdejében rejtőzködő 7-8 éveseken, a tizenévesek ABBA-frizuráján, a pirospozsgás kölyökgólya-arcokon, a húszasok, harmincasok kihívóan szexuális és olykor aszexuális, belénk fúródó tekintetén. Egyszerre kényelmetlen és mulatságos ez a színész és néző közti bizarr, szándékolt flört. Aztán egyetlen, színpadnyi szélességű sorrá alakul a kezdetben több oszlopos tömb, a rendezettség megbomlik (a flört folytatódik), s az egységből felszabaduló férfi-nem magányossá lett példányai össze-vissza szólamokként siklanak el egymás mellett, hogy végigküzdjék egy órányira zsugorított „életüket.”
A belga Speelteater-t („Játékszínház”) Eva Bal alapította 1978-ban. A Kopergietery („Fémöntöde”) nevet 1994-ben vették föl, miután beköltöztek a Gent belvárosában található, használaton kívüli fémöntödébe. Az elsősorban gyerekekre és fiatalokra fókuszáló társulat színpadi produkcióiban a kezdetektől tetten érhető a színházi, táncos és zenei formák közti határsávok feloldására való törekvés.
A Rohanás egy egyszerű játék, nem követel kiemelkedő előadói képességeket. Nincs beletuszkolva extra „jelentés”, az előadás nem „művészi” a szó hagyományos értelmében. Színpadi minimalizmusában még a címlapon említett „fizikalitást” sem hajtja túl, hogy eljusson az ember fizikai képességeinek végső határáig. A monoton menetelés a kifutók világára emlékeztet, az egykedvű, durcás arcú manökenek birodalmára, ahol a fiúk-férfiak nem lehetnek harcosok és hősök, csak tetszeni vágyó, a vadászatot focidrukkerségre váltó „szitimen”-ek.
A játszók a rohanás, a mozgás űzöttségében kutatnak, lesnek, flörtölnek, miközben körvonalazódik a maga konkrétságában láthatatlan színpadi történés, amely az előadók és a nézők közt formálódó kvázi személyes kapcsolatból adódik össze. Mindez persze illúzió, mégis érvényesen ragadja meg a hétköznapok mechanizmusát. Az újra s újra a negyedik falba ütköző színészek rátalálnak egy tekintetre, elcsüggednek, összeroppannak, megállnak, földre zuhannak, társaik által felsegíttetnek, és az előadás végén a bandában, a tömbben erőre találva „újjászületnek”. A gyengeséget meg nem engedő férfiképet csak a fel-felharsanó meccsduda, az egységbe szervező közös éneklés, és a Nő megjelenése rajzolja fel újra, de ez a kép iróniával telített.
Fotó: Jonah Symon (Forrás: Futurspektiv) |
A néző a rohanásba belefáradó, színpadias gesztussal összecsukló előadókon – akik leleplezik a megtervezettséget, azaz a fizikális erőkifejtés álnehézségét – vagy cinkosan derül, vagy bosszankodik. Vagy egyszerre mindkettő, mert bár a társulat a szellemi magaslabdát nem dobja fel, egy lédús jelenetben újkori Ádámjaink mégiscsak megdobálják egymást (a tudás) almá(já)val. A modern férfi (és élet) a szimpla felvonulás, futás-rohanás pimasz lazaságában „modelleződik”.
Ez az üdítő, depressziótól mentes, friss produkció tele van implicit utalásokkal a színház mibenlétére valamint a szociális-társadalmi létre vonatkozóan – így kerül szóba a feminizálódás, a nemi identitás problémája, a csordaszellem, a becses férfi-ethosz karikírozása. És mivel ezt a mindenáron való kimondás kényszere nélkül bonyolítják le, az előadás talán ezért is hagy maga után némi hiányérzetet. Almával a Kopergietery laza müzliként fogyasztható formában retorizálja a Férfi apológiáját; almátlanul egy dinamikus, a mozgás extázisára építő, csoportlélektannal dúsított, megmosolyogtató kortárs performansz születik.
Kapcsolódó cikkeinket a Flamand-Holland Fesztiválok 2009 gyűjtőlapon olvashatják.