Ágens: Deus tardat
2008.02.15.

A debreceni MODEM Leonardo kiállításán debütáló Deus tardatról elmondható, hogy igazán elegánsan ível a „le kell menni kutyába”-állapottól az éteri magaslatokig, elszántan keresgélve ezen a széles skálán az emberi lények helyét. Az Alternatív Thália Projekten vendégeskedő előadást Ágens írta és rendezte, és egy kivételes zenei kaméleon, Philipp György viszi a hátán. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból. Fotó: Mátyás Attila
Jelenet az előadásból. Fotó: Mátyás Attila

A színlap az előadás ihletőjeként egy Leonardo rajzai alapján rekonstruált „angyalszobrot” említ. De nem szabad elfelejteni, hogy a vázlatok alkotója egy olyan zseniális polihisztor, aki valóban létrehozta a sárkányrepülők ősét. Leonardónál tehát a szárnyat növesztés, a „madárrá válás” elképzelését nem csupán álmodozásként, metaforikusan, hanem technikai leírásként is tekinthetjük. Ezt igazolja az a meglepő tény is, hogy Leonardo repülő gépezeteinek rekonstruált másai (ugyanúgy, mint találmányainak jó része) működőképesek. Angeli d’Arrigo, egy olasz sárkányrepülő sikeres lesiklást hajtott végre a művész ötszáz éves rajzai (1510) alapján készített szerkezettel, Adrian Nicholas pedig három kilométer magasból egy hőlégballonból ugrott ki, és ért földet sértetlenül, egy szintén Leonardo tervei (1483) alapján rekonstruált, piramis formájú ejtőernyővel. A madarak repülésének kódexében összefoglalt, szárnyakról, repülő gépezetekről szóló terveknek feltehetően nincs különösebb szimbolikus jelentése, ezek műszaki rajzok.

Az viszont igaz, hogy Leonardo a tapasztalás megszállottjaként folyamatosan átlépett olyan határokat, melyek saját korában istenkísértésnek számítottak, mint például a levegő meghódításának vágya vagy az emberi test boncolása. Ágens darabja mintha azt kutatná, mitől ember az ember, mennyi belőle a sár, és mennyi a szellem, de azt is, hogy hit és zsenialitás milyen viszonyban áll egymással. Azt kérdezi, van-e alma, amibe nem szabad beleharapni, vagy éppen ellenkezőleg, minél többet tudunk magunkról, minél inkább kitágítjuk a határainkat, annál evidensebben talál meg a hit? Az öntudatvesztés vagy a gondolkodás a megfelelő csatorna, médiumként vagy kérdezőként kell készen állni? A várakozás kulcsfogalom ebben a darabban, a cím, „Isten késik” azt jelenti, hogy a szereplők éppen várakozásban vannak, ráadásul a kijelölt időn túl: vagy legalábbis azt hiszik.

Jelenet az előadásból. Fotó: Mátyás Attila
Jelenet az előadásból. Fotó: Mátyás Attila

A négyszereplős darab két női figurája, Gresó Nikoletta és Ágens közös szájkosárral összeszíjazva, hörögve, négykézláb vergődik a színpadon: veszett kutyaként morgó, kétfejű sziámi ikerpár. Az énekesnő olykor megkaparint egy-egy mikrofont és belebúgja, lihegi nyugtalan sejtelmeit, de nincs tolmács, és a kaotikus dallamfoszlányok egy ismeretlen ősnyelven szólnak, még a hagyományos zenei rendszerekbe sem illeszthetők, dekódolhatatlanok, a szájkosár pedig különben sem engedi szabadon énekelni. Philipp György énekes tógaszerű lepelben (jelmez: Béres Móni), a felismerhetetlenségig elmaszkírozva jelenik meg, ő egyházzenei kórusműveket énekel áttetszően tiszta hangján, – saját, felvételről játszott szólamaival feleselve. Ez könnyebben befogadható élmény, a törvény hangja. A fiatal férfi koponyája mintha meg lenne lékelve, bizarr tonzúraként ezüst festék fedi csupasz fejét: különleges teremtmény, egy angyal és egy humanoid robot közötti átmenet. Külsejéért Károlyi Balázs sminkest illeti az érdem, akinek pedig nincs könnyű dolga mostanában, Gergye Krisztián Francis Bacon ihlette, kilencvenkilencperc című előadásában éppúgy be kellett hatolnia a bőr alá, a nyers húsig, mint itt, ahol feltehetően Leonardo anatómiai vázlatai adták az ihletet. Philipp György énekes és karmester már a Bárkában rendezett, Édes szívem, ribanc vagy című darabban is együtt dolgozott Gergye Krisztiánnal és Ágenssel. Már ott egyértelműen kiderült, hogy egyszemélyes hanggenerátorként képes egy elképesztően összetett zenei teret létrehozni. A Deus tardatban viszont főszereplővé lép elő, nagyvonalú, lehengerlő zenei kontrasztot alkotva Ágens öntörvényű és kaotikus hangzásvilágával.

Jelenet az előadásból. Fotó: Mátyás Attila
Jelenet az előadásból. Fotó: Mátyás Attila

Gergye Krisztián, a darab koreográfusa fémcsontvázakkal zsonglőrködik a színpadon. Azt, hogy éppen ezüst hátgerinc, szárnycsonk vagy maszk van nála (ötvös: Emődy Krisztina), az adott helyzet dönti el, hiszen a furcsa, testprotézisnek is beillő fémmunkák variálhatóak: mintha a szereplők testrészei bármikor látványos metamorfózison eshetnének át, hasonlóan a madárrá váláshoz. A figurák az állati-emberi-angyali lét között alakváltó tévelygőként billegnek. Gresó Nikoletta és Gergye Krisztián kettősében felbukkan egy fémvázzal kiegészített óriáslény is, mely emlékeztet Gergye egyik kedvenc, állandó szereplőjére, a kentaurra, de még inkább Leonardo tizenhat évig készült, befejezetlen művére, a Sforza-emlékmű hatalmas lovas szobrára, mely a debreceni kiállítás védjegye is volt.

Az előadás záróakkordjaként előkerül egy összegöngyölt kotta is, melyet a koreográfus bont ki, fehér szőnyegként végiggurítva a színpadon. A Deus tardatban a jelek és szimbólumok gazdag sorában a zene a legfontosabb, mint a legerősebb és utolsó közvetítő csatorna ember és Isten között. Kapcsolódó friss hír, hogy egy olasz zeneszerző, Giovanni Maria Pala, az Utolsó vacsora című képen egy elrejtett kottát fedezett fel (a szereplők kezei és az ételek rejtik a dallamot), melyet jobbról balra olvasva, állítása szerint egy körülbelül 40 másodperces zeneművet kapunk, melynek ősi héber nyelven írt szövege is fellelhető a képen: „Vele a szentség és a dicsőség”. A zeneszerző szerint ennek az elrejtett üzenetnek a jelentősége abban áll, hogy a sokak által eretneknek gondolt Leonardo hitét egyértelműen tanúsítja.

Bár az előadás végén Gergye magába roskadva sír a fehér göngyölegeken, jelezve, hogy nem tudja megfejteni a kódokat, ég és föld között nem talál átjárót, a darab úgy is értelmezhető, hogy a megoldás ott van az orra előtt, és mindig is ott volt. Ráadásul késés mint olyan, nem is létezik. Csak örökös együttlét, örökös jelen idő van.
Író, rendező:  Ágens
Koreográfus, fénytervező:  Gergye Krisztián
Jelmez, látvány:  Béres Móni
Smink:  Károlyi Balázs
Szereplők:  Gergye Krisztián,  Ágens,  Gresó Nikoletta,  Philipp György
Megítélt támogatás: 900 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására (2007)
További támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás továbbjátszására (2008)