Samuel Beckett: Fragments / Pendulum színházi ingajárat, C.I.C.T Théâtre des Bouffes du Nord, Trafó
2009.04.13.

Csalódhatott, aki az 1964-es vagy ’72-es csoda megismétlődését várta, amikor is Brook Lear király-, illetve Szentivánéji álom-rendezése felkavarta a magyar színházi életet. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból (Jövés-menés)

Most „csak” a világot kíméletlen tárgyilagossággal és megbocsátó derűvel szemlélő rendező kivételes művészi profizmusát élvezhettük.

Bár Samuel Beckett több mint harminc színpadi-, rádiós- és televíziós darabot hagyott ránk, a halála óta eltelt két évtizedben egyre inkább úgy tűnt, hogy az utókor emlékezetében egyműves drámaszerzőként marad meg. Ez persze kissé sommásnak tűnhet, hiszen a kétségtelenül legtöbbet játszott Godot-ra várva mellett néhány műve – mindenekelőtt a Végjáték, Az utolsó tekercs és az Ó, azok a szép napok – szintén sokszor került színre, de az nem vitatható, hogy a többnyire rövid, gyakran szavak nélküli jelenetek nagy része nemigen érdekelte a színházakat. Az utóbbi években azonban kezdik felfedezni e tíz-tizenöt perces miniatűröket is. Ha közülük néhányat összefűznek, nemcsak egész és érvényes előadás születhet, hanem új és új megvilágításba kerülhet a becketti életművet meghatározó monotematika is.

Ez az életmű nem túl nagyszámú és jól körülhatárolható motívumból építkezik. Vannak alkotások (Godot, Végjáték stb.), amelyekben e motívumok gazdag együttese teremti meg az egyedülálló becketti világot, míg másokban (a hangjátékokban, pantomimekben s más jelenetekben) az író művészetének lényegét akár egyetlen egy is teljes értékűen megtestesítheti. Amikor e „kis” darabok egymás mellé kerülnek, úgy viselkednek, mint egy szvit tételei: önmagukban is érvényesek, de egymásra vonatkoztatva külön-külön és együtt mást, többet jelenthetnek. Az összeállításoknak számtalan variációja lehetséges, de a művészi-gondolati végeredményt nem elsősorban az szabja meg, hogy milyen művek milyen sorrendben követik egymást, hanem az, hogy a szűkszavú jelenetek lényege milyen asszociatív kölcsönhatásba kerül egymással.

M
Antonio Gil Martinez
Kétségtelen, hogy az ilyen füzér-előadások sokkal nagyobb befogadói koncentrációt és szellemi együttműködést igényelnek, mint az „egész estés” Beckett-művek – márpedig azok is megdolgoztatják a nézőt. Mégis egyre több Beckett-montázs születik – Magyarországon például egy hónapon belül kettőt lehetett megnézni. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház 3 tánc Beckettre című műsorát a Némajáték I. és II., valamint a Jövés-menés alkotta, Simon Balázs pedig tizenegy jelenetből rakta össze a Tünet Együttes produkcióját (Katasztrófa Maraton).

S most a Pendulum színházi ingajáraton belül Peter Brook rendezésében a C.I.C.T. Théâtre des Bouffes du Nord három színésze is Beckett kis remekeiből szerkesztett előadással vendégszerepelt. A négy jelenetből (Színműtöredék I., Altatódal, Némajáték II., Jövés-menés) és egy versből (Sem egyik, sem másik) álló Fragments (Töredékek) rendezője a modern színház emblematikus alakja, a nyolcvannégy éves Peter Brook, aki egy munkabemutatóval majd’ három évtizede járt utoljára Magyarországon. Nyilvánvalóan csalódott, aki azt várta, hogy megismétlődik az 1964-es vagy az 1972-es csoda, amikor Brook rendezései (Lear király, illetve Szentivánéji álom) rajongókra és lekicsinylőkre osztották a hazai szakmát, s alaposan megrázták a magyar színházi életet. Ezúttal „csak” a világot könyörtelen tárgyilagossággal s megbocsátó derűvel szemlélő bölcs alkotó rendező-művészetének magas szintű profizmusát élvezhettük.

Az előadást 2006-ban mutatták be Párizsban franciául, s egy évvel később került sor a londoni angol nyelvű premierre. A Fragments bejárta a világot: a nálunk is jól ismert Complicite színészei fél évig utaztak vele, a Trafóba pedig az év elején új szereplőkkel felújított turné-változat érkezett. Brook a jeleneteket úgy válogatta össze, hogy azokban a társtalanságot és a kiszolgáltatottságot különböző aspektusból és más-más stiláris eszközökkel mutathassa meg. Ez a kolduló vak hegedűs és a tolószékkel közlekedő féllábú találkozásában mutatkozik meg a legösszetettebben, s az Altatódalban a legfájdalmasabban. Ezt követően a rendező hangnemet vált, s az utolsó két epizód – mindenekelőtt a Némajáték II.-ben – klasszikus bohóctréfákat idéz.               

Cecil
Hayley Carmichael és César Sarachu
Az előadás közben ugyan elhangzik az elhíresült brooki szókapcsolat, a Trafó színpada csak kvázi üres tér. Rafináltan szimmetrikus kép fogadja a nézőt. Elöl a játéktér felét elfoglaló dobogó áll, ezen a színpadi színpadon játsszanak a színészek. Középen hátul egyszerű falóca (Jövés-menés); közvetlenül a dobogó mögött, a padtól és egymástól egyenlő távolságra elhelyezett két, absztrakt térplasztikának tűnő, hatalmas, fehér, füles műanyag zsák (Némajáték II.); a dobogón két fekete kocka, az egyiken hegedű, a másikon bot (Színműtöredék I.); jobbra hátul egy kopott szék (Altatódal) oldja a szimmetriát; a  dobogótól balra mechanikus szerkezet mered a magasba, jobbra a lámpák alatt egy vastag bot lóg alá (egy külső személy e szerkezettel távirányítja a Némajáték II. szereplőit inzultáló botot). Kezdetben tehát mind a négy darab rekvizitumai láthatók, ezeket a szereplők jelenésük végeztével kiviszik a színpadról. A tapsrendre kiürül a tér, csak a Jövés-menés lócája marad ott.  

Brook ma már aligha méri stopperrel előadásainak időtartamát – mint tette azt negyvenöt évvel ezelőtt –, de pontossága és precizitása megmaradt. Beckett a mondatok hosszával, a szünetekkel, a részletes szerzői instrukciókkal szinte lekottázza darabjait, ám ez nem azt jelenti, hogy a színre állítóknak csak be kell tartaniuk az előírásokat, s kész a remekmű. Brook – mint a legnagyobb előadóművészek – hűen követi a kottát, de hozzá is ad, el is vesz belőle, ezáltal átlényegíti.

Az Altatódalban függetlenítette magát leginkább az írói elképzeléstől. Nincs ezüstpöttyös, csipkés estélyi ruha, félrecsapott fekete kalap a színésznőn, s – főleg – nincs hintaszék. A halálra készülésről szóló, négytételes, repetitív szöveget Hayley Carmichael egy széken ülve mondja el – csodálatosan. Dereka merev, lábai összezárva, keze a combján pihen. Nem mozdul, csak beszél, szavaiból zene születik. A meghatározhatatlan korú, seszínű szoknyát és blúzt viselő színésznő az utolsó tétel előtt feláll, a szék mellé lép, baljával a háttámlába kapaszkodik, felemelt jobb kezének alig rebbenő mozdulatával jelzi, hogy „lement a meredek lépcsőn”, azaz elszánta magát a halálra. Visszaül a székre, megismétli a jobb kéz játékát, aztán – mint gyerekkorunkban mindannyian – a székkel hintázni kezd. Keze a képzeletbeli hintaszék karfáját markolja, s az utolsó szavaknál, amikor „a feje félrecsuklik”, jobb csuklója aláhanyatlik.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Fotó: Szkárossy Zsuzsa
A produkciót úgy hirdetik, hogy Brook Beckett humorát is megmutatja, ám ez önmagában nem mond semmit, hiszen minden fontos Beckett-előadásban immanens módon megjelenik a clown-játék komikuma (hogy csak a magyar Godot-interpretációk közül Tompa Gábor sepsiszentgyörgyi, Ascher Tamás kaposvári vagy ifj. Szabó István újvidéki rendezését említsem). A lényeg az arányokban és a mértékben rejlik. Abban, ahogy a három kortalan nőre írt Jövés-menést Hayley Carmichael mellett a szakállas, erős felépítésű Antonio Gil Martinezzel és a cérnasovány César Sarachuval játszatja. Vagy ahogy Martinez mint Ru úgy áll fel a padról, hogy mozdulata megtorpan – végigfut az agyán: most őt fogják kibeszélni, ahogy eddig ő tette a többiekkel –, de kiegyenesedve fölényesen néz vissza társaira, sőt, félrevonulva a gesztust megismétli. Vagy ahogyan Martinezzel és Sarachuval a ripacskodás határán oldatja meg a zsákból kikecmergő férfiak öltözködését, s amikor azok visszabújnak vackukba, még a figurák lényegét magába sűrítő színészi gesztust is megenged nekik. Ebben is, a többi jelenetben is minden pillanat kidolgozott, mindenhol pont annyi a szünet, vagy egy-egy mozdulat tartama, amennyit a helyzet megkíván, a hangsúlyok, a szólamok tökéletesek. Az egész olyan pontos, mint egy óramű.


Kapcsolódó cikkeinket a PENDULUM Színházi ingajárat 2009 gyűjtőlapon olvashatják.


Vö. MGP: Cirkuszi Beckett Brooktól 
Tóth Ágnes Veronika: Sírva vigadunk 
Zappe László: Beckett bohóc üzlete 
Nánay Fanni: "Nem tudom folytatni, folytatom" 
VMR: Létünk üres tere 
Metz Katalin: Sztárrendező Budapesten 
Koltai Tamás: B+B

Szerző:  Samuel Beckett,  Cím:  Fragments,  Rendező:  Peter Brook,  Munkatárs:  Marie Helene Estienne,  Fény:  Philippe Vialatte,  Szereplők:  Hayley Carmichael,  Antonio Gil Martinez,  César Sarachu
Megítélt támogatás: 2 800 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A Trafónak külföldi együttesek magyarországi vendégszereplésére (2008)