 Dita Pepe: Önarckép férfiakkal |
Akik a női fotográfia hallatán széteső testekre, mű- és szerves anyagok határán egyensúlyozó textúrákra, esetleg nemi szervek lírai vagy szélsőségesen brutális megfogalmazásaira asszociálnak, azoknak ezúttal csalódniuk kell. A Budapesti Tavaszi Fesztivál részeként a Mai Manó Házban kiállító fiatal cseh női fotográfusok képei ugyanis korántsem ezt, a ma már kissé megunttá vált témát járják körül. A test reprezentálhatóságának kérdése a kilencvenes években lecsengett, helyét az identitás lehetőségeinek boncolgatása vette át.
A kiállításon bemutatkozó cseh hölgyek abba a nemzetközi trendbe illeszkednek, amely a nőt nem mint testet, hanem mint társadalmi szereplőt igyekszik megfogalmazni. Képeiken a nő legtöbbször nem önmagában, hanem viszonyított alakként jelenik meg: egy másik személyt tükröző vagy valamely élethelyzethez alkalmazkodó figuraként. Az alkotók e viszonyban a lét milyenségére és lehetőségeire kérdeznek rá. Teszik mindezt olyan identitáskereső műveletekkel, melyek a briliáns színek és csillogó mosolyok által megidézik a bulvárvilág szinglivilágát is.
 Dita Pepe: Önarckép férfiakkal |
Dita Pepe Önarcképek férfiakkal című sorozata négy lehetséges életet képzel el négy lehetséges férfi mellett. Az egyébként több képből álló sorozat folytatása a szerző korábbi, Önarcképek nőkkel című fotóáradatának, amelyben kaméleonként azonosul mindenféle nőállapottal a leopárdszoknyás szőke nőétől a posztszocialista enteriőrben, otthonkában feszítő néniéig. A Mai Manóban kiállított képek a külsőségekben testet öltő én-keresést négy különböző családmodell felvillantásával érzékeltetik. A kertvárosi „születettfeleség”, a Batman-mezes apa mellett feszítő rock and roll nő, a gothic szubkultúrát idéző békakirálylány és a nagycsaládos cigányasszony mind egy-egy fehér lovon betoppant herceghez viszonyítva gondolja el önmagát. A négy boldog feleség a női magazinok „találd meg az ideális pasit” rovatát beteljesítő, zsák a foltját sikertörténet, ami a megsokszorozódás által válik ironikussá, míg az én teljesen feloldódik a választott férfiak tükrözésében.
Hasonló én-sokszorozódás történik Sylva Francová Barátok című képsorozatán, ahol egy fiatal anyuka és egy idős hölgy hétköznapi életének egy térbe rendezett, ám különböző időpontokban zajló epizódjaiba nyerhetünk bepillantást. A többszörös személyiség itt a szerepek és az idősíkok megsokszorozódásának eredménye, melyet a hétköznapok legintimebb pillanatainak panorámaképén pásztázhatunk végig tekintetünkkel.
 Barbora Bálková Maszkok |
Szintén a szerepek kérdését boncolgatja Barbora Bálková, amikor a Maszkok sorozatában saját arcát rejti a legkülönfélébb textúrák mögé. A kiállított képek csak részei egy gigászi fotósorozatnak, melyben Balková bebizonyítja, hogy bármi mögé képes elbújni, ami egyébként nem az arc elleplezését szolgálja. Egyszer szőrrel borított szörnyfejként, máskor sonkába göngyölt kulináris különlegességként vagy tulipánszirmokból építkező Arcimboldo-arcként látjuk újra. Az arc megsokszorozódása így az eredeti én elvesztését, felderíthetetlenségét hozza magával. Habár a maszk mint az ős-arc felkutatásának gátja nem kifejezetten eredeti ötlet, Balková vegytiszta, izolált fehér háttér előtt megjelenő felületei a női szépségcikkek és magazinok arcpakolásokat és sminktrendeket bemutató modelljeit is játékba hozzák. Ez a szépségmaszk fanyar értelmezéséhez vezet, és a női arcra cementálódott fogyasztói szépségideál újraértelmezésével dobja fel a klasszikus maszk-témát.
 Tereza Vlčková: Kettő (Szkárossy Zsuzsa felvételei) |
Talán a legérdekesebb én-sokszorozó Tereza Vlčková, aki Kettő című fotósorozatán a mindig sikeres ikerpár témát hozza elő. A kislányok mint duplikált ének állnak az erdei háttér előtt, de nem annyira egymás tükröződéseiként, mint inkább antitéziseként viselkednek. Vlčková meglehetősen panoptikum-jellegűvé montírozta őket, ami hol bizarr, hol mesebeli összhatást kelt. A tökéletes, piros pofijú, szőke fürtös kislányok mintha Jancsi és Juliska erdejéből léptek volna elő, csakhogy itt Jancsi is Juliska.
Katerina Držková szintén a Másik kérdését feszegeti, de nem a nő, hanem a menekültek témáján keresztül. Klasszikus szociofotóról persze szó sem lehet, helyette problémamentesen homogén felületek előtt pózolnak a kifogástalanul bevilágított, attraktív modellek, reklámtémává avanzsálva a menekültlétet.
A MÁSKÉPp kiállítás széteső identitásai üdítően fogalmazzák újra a nő megsokszorozott, viszonyított szerepeit. E sokadik hatványra emelt arcok és széteső szerepek közt kószálva pedig teljesen hihetővé válik, hogy a nők jelentik a kortárs cseh fotográfia csúcsát.
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.