ELVESZETT ÁLMOK

A könyv alapján mindig úgy képzeltem, hogy a Pál utcai fiúk zászlója tenyérnyi. Az a második is, amit Csele nővére csak piros és fehér szövetből tudott megvarrni, mivel a zöld elfogyott. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Jelenetek az előadásból

És ami így éppen olyan lett, mint a lengyel lobogó - ami méretes eredetijében büszkén lengedez a varsóiak vendégjátéka fölött. Amikor megláttam, eszembe is jutott, hogy ez a momentum nem lehetett mellékes a mű színpadra állításában. Hogy mire megy ki a játék, az hamarosan ki is derül: bezárják, sőt lebontják a varsói Nemzeti Színház kamaráját, ami – képletesen szólva – nem más, mint a benne játszók grundja, s amit tehát hamarosan végképp eltakarítanak a földről.

A második, beékelt jelenetből tudjuk meg ezt, amikor még javában tanácstalanul, de egyre fogyatkozóbb reménnyel üldögélünk a nézőtéren. Már túl vagyunk az első felismerésen: a kócos nyitókép nem beállás, hanem az előadás kezdete volt, a lengyel édességgel a közönséget kínáló éltes korú színész nem csak technikázik, hanem már a koncepciót hordozza körbe: élet és játék itt ma összecseng! Meg is érkezik a törökmézárus – ezzel a molnári epizóddal indulunk.

A tekintélyes korú férfiszínész-gárda ekkorra már teljes létszámban a színpadon, ami szinte teljesen üres: háttérként széltől szélig érő deszkapalánk, előtte fehér műanyag kerti székek. A „beetetés” után ezekbe ülnek valamennyien, s a színészsorsról szóló, kötetlen-kedélyes modorban előadott sztoriktól jutunk el a színházbezárásig.

A valóságban mindez nem ennyire gördülékeny, hiába él a szcéna a nyitott és a beavató színház megannyi eszközével, a tempó valahogy nem akar beállni, a történetek döcögősek és erőltetettek, a végszavak bizonytalanok. Ezek kijelölésébe a színpadon kvázi alkotóként folyamatosan jelen lévő egyetlen nő, a súgó segít be, akinek itt most az a feladata, hogy beszólásaival továbblendítse az éppen leülni készülő, rögtönzésnek ható betéteket. A rivaldán innen olykor a kínos érzés határán járunk, s hogy később némi kohézió mégiscsak összetartja a produkciót, a nagyszámú és empatikus lengyel anyanyelvű közönség lelkes reagálásának is tulajdonítható.

És persze semmivel sem kevésbé Molnár Ferenc regényének, amin viszonylagos hűséggel megyünk végig, bár a dramaturgiai megoldások olykor érdekes fordulatot vesznek. Ugyanis több helyütt felcserélődik a narratíva, Geréb megszégyenülését például Molnár leírja, a rendező viszont monológban elmondatja vele. Hasonló önkényes keveredés jellemzi mindvégig a történetszövés módját, ami vélhetően a dramaturgi szakmunka mellőzésére utal. Gyanúnk beigazolódik: a színlapról hiányzik a titulus. 

Nem könnyű azonosulni a grundosat játszó nagypapákkal, pedig teljesen világos a párhuzam (talán túlzottan is) és ezáltal a mondanivaló: a morális kérdések ugyan nem életkorfüggőek, de ahhoz, hogy harcaink nemességét hitelesítsük, elő kell vennünk bűntelen, gyerekkori énünket. A később elhelyezett betétek újra és újra visszacsatolnak ehhez a gondolathoz, például amikor a megkeseredett érettek bús nosztalgiázással arról dudorásznak, hogy mivé lettek (nőtték ki vagy múlták alul magukat) az egykori osztálytársak.

Értjük mi, mégsem győz meg az előadás, ami ugyan közben összerázódik, de túlzottan lazára fűzött szerkezetével, álimprovizatívra (ezért esetlenre) hangolt stílusával később sem sodor magával. Vagy ha mégis, már jócskán a vége felé, abban kizárólag Molnár a ludas, mert ez a könyv nekünk össznépi elfogultságunk. Amelyben Áts Ferit is szeretjük, aki viszont itt a nézőtér széléről, tarfejű, napszemüveges maffiózóként avatkozik az eseményekbe.

Az adaptáció teljességgel a krisztusi korban lévő rendező, Michal Zadara munkája, amit „rendezés, színpadi koncepció” megjelöléssel hitelesít a műsorfüzet. Van itt minden, ami „fiatalos”: életszerűségre törekvő szituációteremtés (a színpad a nézőtér meghosszabbítása gondolat jegyében), hatalmas medence a színpad végén – melyet a palánk ledöntése után pillantunk meg -, amelyben a Nemecseket játszó egyetlen fiatal színész jóízűen lubickol. De csak ő, mert a két Pásztort játszó idősebb színész ez alól felmentést kap, s csupán jelzik, hogy ők is a tóba merültek. Hogy ez következetlenségnek tűnik? Az is, és nem az egyetlen.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A színészek szerepek híján is derekasan dolgoznak, kár, hogy így szinte semmit sem tudunk meg művészetükről, mert azt a rendező hagyta veszendőbe menni „az ügy” érdekében. Pedig nem jött be a visszafelé való modellezés: bár a kamaszok háborúskodása tükrözheti a rendszer színét és visszáját, a felnőttkori rekonstrukció csupán az elveszett álmok nyomába eredhet. A színházbontásról és -építésről nekünk is vannak emlékeink, s arról is, hogy az elkeseredés – normál emberi reakcióként – mennyi gittegyletet hív életre. Valamennyit hiába, és ezt bizonyára már a varsóiak is tudják. És talán azt is, hogy vitairatuk ettől még nem lesz színház.