Nigel Kennedy |
Nigel Kennedy megítélése komolyzenészként sem akadálymentes. A kritikusok többsége – elismerve tehetségét – kifejezi aggályait: Bachot ugyanúgy játszik, mint Beethovent, túl sok a játékában a magamutogatás, a kottától nem csak eltér, de egyenesen át is ír tételeket. Érdekes, hogy éppen az, amit fogyatékosságaként szoktak felemlegetni, teszi őt jazz játszására alkalmassá: nonkonform játéka, szédületes technikája, fantáziája, megállíthatatlan lendülete, a nagy művekbe oda nem illő zamatokat keverő indulata. Ugyanakkor alkalmazkodó készségének fogyatéka hátránynak is számítható egy olyan együttműködésre alapított műfajnál, mint amilyen a jazz, pontosabban a jazzkvintett-játék.
Kennedy jazz hegedülésére alapvetően jellemző, hogy alig használ klasszikus hegedűhangot. A hangszere természetesen nem egy Guarneri volt, hanem egy kierősített elektromos hegedű, ami számos torzítóhoz és pedálhoz csatlakozott. Kennedy előszeretettel használta a waw pedált ugyanúgy, mint a rettenetes metálos torzítót. A kvintettnek mintha nem is hegedűse, hanem sokkal inkább szólógitárosa lett volna. Tagadhatatlan viszont, hogy játéka a gitárvirtuózok játéka fölé emelkedik, nem csak technikában, hanem a tekintetben is, hogy az előadó kiket, milyen és mennyi stílust tud meg- és felidézni. Kicsit punk, kicsit fenegyerek, aki ököllel köszön be, szinte belöki a koncertterem ajtaját, kicsit utálható, de azért érdekes figura. Igaz, Nigel Kennedy a külsőségek nélkül korántsem lenne ily figyelemre méltó hegedűs, hisz nincs jellegzetes, azonnal felismerhető stílusa.
A Nigel Kennedy Kvintett |
Jazz projektjéhez kiváló zenészeket nyert meg. Sajnálatos, hogy Piotr Wlezol (zongora) és Tomasz Grzegorski (szaxofon) háttérbe szorult, csak ritkán jutott szólóhoz, és kiállásaikat egy idő után már taps sem fogadta. A Nigel Kennedy Kvintett a közelmúltban megjelent, Kennedy-szerzeményekből összeálló Very Nice Album dalait játszotta. A dalok többsége ír vagy skót dalokra épülő, népzenét idézve induló, behergelődő, egyre durvábban rockzenés nóta, amiben a legnagyobb szerepet persze mindig Kennedy kapja.
A koncert a lemez első dalával, a 15 stones cíművel indult, s e számban Tomasz Grzegorski Kennedy fölé magasodott, szólója rendkívül érdes volt, és már-már a nagy lengyel jazz muzsikusokat idézően mély. A rákövetkező szambában a zongorista mutatta meg, hogy milyen is az igazi jazz. A szambaritmusra Kennedy – ukulelét formálva hangszeréből – könnyed, sápadt kis szerzeményt ötölt ki. A harmadik, igen hosszúra nyúlt szám a változatosság kedvéért klezmerből indult, hogy eljusson abba a tartományba, ahol már csak a finn Apocalyptica, a csellón metált – Metallicát is – játszó zenekar van otthon. A következő dal Grapelli-hommage volt, a szünet előtti utolsó pedig a skót népdalt idéző Donovan. E tételben annyit nyomta a waw pedált Nigel Kennedy, hogy egyenesen funky koncerten éreztem magam.
Tomasz Grzegorski |
Nem értettem, miért kell ennyi mindent belezsúfolni egy meleg áprilisi estébe, s szinte már unalmasságig érdekessé tenni a műsort. S csak a koncert második – egyébként sikerületlenebb – felében jutottam arra a következtetésre, hogy ha nem lógna előadásain annyi cafrang, Nigel Kennedy szürke mai előadó lenne, s alighanem jazz zenészként sem emlékeznénk rá.
A több mint három órás koncert második fele egyébként a stand-up comedy elemeket sem nélkülözte. Nigel Kennedy a bluesról szólván elmondta, hogy szerinte a blues ott kezdődik, amikor az asszony megkérdezi, melyik ruhám vegyem ma fel, a feketét-e, vagy a kéket, szívem, és ha azt találjuk unottan mondani, a kéket, rögtön lecsap: tehát a feketében nem tetszem. A rövid szkeccset követő bluesban a brit hegedűművész mindezt el is énekelte.
Egy a kelleténél tizenöt perccel hosszabb, tizenhat perces dobszóló szakította meg az estét – Krysztof Dziedzic attrakciója –, hogy utána Nigel Kennedy megállíthatatlanul Jimi Hendrix reinkarnációjává váljon. Ekkor már megidéződött a Smoke on the Watertől a Riders on the Stormig (Doors) számos rocksláger, és egyértelmű lett, az este vége a rockereknek kíván kedvére tenni. Az ünneplésből arra következettem, ők voltak többségben. Mintha az igazi jazzrajongókat e koncert nem is vonzotta volna.
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Zipernovszky Kornél: Ez nagyon jó rocksztár, tesó!
Matisz László: Első a közönség
Bércesi Barbara: Nigel vagyok és jazzelni akarok