Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VAJSZÍNŰ ÁRNYALATOK

Trencsényi Balázs: A politika nyelvei
2009. márc. 17.
Trencsényi Balázs kötetének átfogó módszertani bevezetője és tanulmányai egy nagyszabású kelet-közép-európai összehasonlító eszmetörténeti kutatás fontos állomását jelentik. A szerző reményei szerint a múlt politikai praxisa a jelen számára is képes igazodási pontokat adni. GERE ZSOLT KRITIKÁJA.

Ritka szakmai következetességgel és felkészültséggel állította össze első kötetét Trencsényi Balázs, hiszen miközben az olvasó számára bemutatja azt az elméleti hátteret, ami az egyes tanulmányok alapját adja, módszertani javaslattal is él a szűkebb szakmai közösség felé. Mi az, ami a részletesen ismertetett három nagy, meghatározó eszmetörténeti iskola (a Cambridge-i, a főleg Kosseleck által fémjelzett német és a francia Annales) munkásságának eredményeiből használható, átemelhető egy szűkebb térségi vizsgálathoz? Az eszmetörténeti kutatásokkal kapcsolatban ugyanis – mint minden, elméletileg megalapozandó történeti jellegű vizsgálattal szemben – komoly kifogásként vethető fel, hogy az a történeti-kulturális anyag, hagyomány, amelynek a vizsgálatán keresztül a módszertani paradigma létrejött, nem vagy alig szembesült a tárgyalt térségi, s azon belül a magyar (eszme)történeti hagyománnyal.

trencsenyiA szelekció és a módszertani mérlegelés után viszont más-más, a hagyományozott anyag jellege szerint megválasztott nézőpontból közelíthet Trencsényi például Zrínyi államrezon-fogalmához, nyelvhasználatának kettőségeihez, a két világháború közötti időszak nemzetkarakterológiai vitáihoz, Bibó István „alkat-discurzusához” vagy Gyurgyák János komoly kritikai vitát kiváltó, a „magyarországi zsidókérdést” tárgyaló kötetének eszmetörténeti problémáihoz. Ehhez az irigylésre méltóan és alázatosan képlékeny szakmai attitűdhöz természetesen hatalmas szakirodalmi háttér, a kurrens nyugati és közép-kelet-európai történeti, eszmetörténeti anyag ismerete és kiterjedt tudományos kapcsolati háló, műhelymunka szükséges.

A kötet egészének fogalmi és tematikus centrumában a „politikai modernitás” forrásvidékeinek kutatása és a különféle történelmi krízishelyzetekben adott politikai-eszmetörténeti válaszok vizsgálata áll. A klasszikus retorikákban kidolgozott politikai nyelvhasználat jellemzői, tradíciója adja az alapot ahhoz a fogalomtörténeti vizsgálathoz, amelyben például Spinoza politikai filozófiáját olyan „metaretorikai kísérletként” fogja föl Trencsényi Balázs, amely egy közösség identitása, hagyományteremtése „szempontjából alapvető fontosságú kulcsszavak jelentésének rögzítésére, a politikai ellenfelek szimbolikus referencia-rendszerből való kiragadására” (9.o.) irányult. Az esetelemzések természetesen – ahogyan azt a szerző az előszóban leszögezi – nem genealogikusan, hanem az analógiák felismertető erején keresztül kapcsolódnak a múlthoz, azaz nem aktualizációkról, hanem bizonyos kontextusokban megjelenő hasonlóságokról van csupán szó: „annyiban mégis közös e szerzők története, hogy történelmi krízishelyzetben a gondolataikkal igyekeztek hatást gyakorolni a környezetükre, újraszabva a politikáról való közbeszédet és éppen ennek segítségével megfordítani az események irányát. […] A történeti távolság így válhat a saját közegünkben szükséges, de ritkán elért rálátás távolságává […] a politikai belátás gyakorlóterepévé.” (8.o.)

A politika nyelvei kötet fontos, fejezetcímben is jelzett (Útban egy kelet-közép-európai összehasonlító eszmetörténet felé) állomását jelenti az az öt, a szerző tervezett összehasonlító monográfiájának alapját jelentő tanulmány, amelyek „egy tágabb regionális elemzési keretet” (10.o.) kívánnak nyújtani. Ezekben olyan, többnyire neuralgikus és a nemzeti történetírás védettségéből kikerülve párbeszédképtelenné váló témákat tárgyal a szerző, mint például a két világháború közötti nemzetkarakterológiai viták jellemzői, Bibó István és a szlovák Milan Hodža nemzet-koncepciói vagy a Constantin Iordachival közösen írott, a román történetírás 1989 utáni helyzetéről szóló tanulmány. A román történetírással kapcsolatos hagyományos és leegyszerűsító alapdilemma, a kosselecki aszimmetrikus ellenfogalmak köré rendezett „Nyugathoz tartozás” vagy a „Nyugat elutasítása” (337.o.) az eszmetörténeti vizsgálatok eredményei alapján jóval árnyaltabb és összetettebb képet ad, mint az a ’modernitás vagy nemzeti hagyomány’ kiélezett és hosszú ideje megmerevedett kérdésfelvetéséből egyáltalán belátható. S bár a válaszok kényszerűen megmaradnak ugyanazon a fogalmi „zsákutcán” belül, de mégis fontos elmozdulást jelent egy-egy olyan konklúzió, amely határozottan leszögezi például, hogy bár a „román kulturális önreflexió” történeti szerveződésében valóban kiemelkedő jelentőségű az említett dichotómia, de súlyos hiba a „különböző időpillanatokban és diszkurzív pozíciókból elhangzó önértelmezési-kísérleteket kizárólag e két ideáltipikus pólusra vonatkoztatva” (340.o.) megragadni.

S főleg ilyen területeken adhat igazodási pontokat, kapaszkodókat Trencsényi Balázs kiváló kötete: a politika nyelveinek sokszor hamis, torzító, a történeti időszakok kontextuális változásait akár szándékosan is periférikus kérdésnek tekintő, s csakis a fogalmak kísérteties visszatérésére koncentráló demagógiák ellenszere az eszmetörténeti háttér minél pontosabb ismerete, a jelen és a múlt história mögötti rendje.

Vö. Dénes Iván Zoltán: Eszmetörténeti program

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek