Péterfy Gergely: Halál Budán
2009.03.04.

Ha negyven év elteltével a túlélő emlékezetében a Bécset, Budát a töröktől felszabadító háborúkról a halál diadala, a bomló, rothadó holttestek látványa a legerősebb kép, kérdéses, van-e személyes értelme a történelemnek? S ha nincs történelem, lehet-e történelmi regényt írni? GERE ZSOLT KRITIKÁJA.

Péterfy Gergely regényének eposzi motívumokkal átszőtt, a középkori és a barokk haláltánc-ábrázolásokra emlékeztető világából hiányzik a feloldozás, a személyes élet kegyelme, a történelmi időnek legalább a hétköznapokban érzékelhető megszelídülése. Istentől elhagyott, a politika, a túlélés állatiasan gyakorlati eszközei által kényszerített, de azok célját, miértjét feleslegesnek, elmosódottan távolinak látó figurák, a theatrum mundi szerep nélküli statisztái népesítik be a könyv lapjait. Többségükben név, karakter, nemzeti hovatartozás, szokások, család és utódok nélkül. Üdvözülés, kárhozat és bűnhődés magasztos, egy másik világra sóvárgó lelkiségét eltörli a halál uralma, és esély sincs arra a regényben, hogy bárki megkérdőjelezze az események és a pusztulás apokaliptikus összefonódásának logikáját. A gúlába rakott és az ember nélküli időre bízott, kifosztott holttestek kultúrán, civilizáción kívüli természeti tárgyakká válnak.

A Halál Budán szövege hiábavalónak láttatja a megélt valóságot utólag írott szóval, képpel, zenével, a művészet eufémizmusával megszépítő történeteket, a ’hazáért halni’ egykori dicsősége pedig az irodalom üres és hazug toposzává válik. A háború nemcsak az értelmes élettől, hanem a halál személyességétől is megfosztja az embert. A regény egyik túlélő narrátora, Solari gróf megöregedve, keserű tehetetlenséggel képes csak visszagondolni arra az időre, amikor a szavak még „végbe vitt tettek képei voltak” (45.o.), és úgy érezhette, hogy felkészülten várja a halált. Péterfy kötetének leghatározottabb mondanivalója, hogy az elmúlás köré szőtt világi vagy szakrális mítoszok egyike sem képes értelmessé, elfogadhatóvá tenni a halál paradox és abszurd, a képek, a nyelv, az emlékezés világában észrevétlenül feloldódó jelenlétét.

S bár a történetet, a Budát a török uralom alól felszabadító háború külső, tényszerű eseményeit forrásokra, naplóanyagra támaszkodva építi föl a szerző, a Halál Budán narratívája radikálisan el is távolítja a művet a történelmi regény hagyományos, a hitelesség látszatát keltő változataitól. Ennek legtriviálisabb esete, amikor az elbeszélő egy régi térképeket tartalmazó honlapon próbálja ellenőrizni, megtalálni a regény egyik helyszínét: „Most, ahogy a davidrumsay.com-on az ott elérhető egyetlen, 1840-es, Londonban megjelent várostérképet nézem […] nehéz eldönteni, hogy az az utcasarok ott volt-e 1723. július 8-án” (20.o.). De ennél kevésbé direkt, az elbeszélés, a történetmondás egészét érintő távolítás például a memoár- és a levélforma: Solari az események után negyven évvel, levélben számol be a főszereplő, Michele d’Aste anyjának, a Bárónőnek a háborúról, fia hősiességéről, eltűnéséről és haláláról. Ám valójában azt sem tudjuk meg, hogy a Bárónő létezik-e, vagy csupán Solari keres kapcsolatot az eszményített Michele egykori környezetével, hogy ne fojtsa meg a jelen üressége, emberi kapcsolatok nélküli sivársága. A rögeszméinek, emlékeinek elő gróf, miután anyagi okok miatt bérlőként házába fogadja az elhízott, szeretőket tartó énekesnőt, Marcellina Benucchit, próbálkozik ugyan, hogy változtasson korábbi elszigeteltségén, de az egész regényvilágra jellemző módon majd csak a vele is kacérkodó énekesnő holttestével lesz képes szexuális kapcsolatba kerülni. A nekrofília bűnébe eső gróf számára ez az egyetlen pillanat, a regény fejezetzáró jelenete tud valamiféle torz kegyelmet, felejtést adni élet és halál évtizedek óta feloldhatatlan, megkövesedett szimbiózisára: „Szétnyitotta a combokat, besiklott a test hűvös mélységébe, arcát a szegycsontra szorította, a nyugodt és kegyelmes csöndbe; egyre mélyebben zuhant ebbe az ölelésbe, és már nem tudta, hogy ő-e az eleven, vagy ő a holt.” (84.o.)

Ugyancsak a regény nézőpontokban, helyzetekben, benyomásokban élő, mozaikdarabokra hulló történelemképét, a nemzeti szempont(ok) viszonylagosságát tükrözi a második rész elbeszélőjének megválasztása. Péterfy egy XVII. századi angol katasztrófaturistát utaztat Bécsbe, aki a háború hősi világának élményeire, a férfivá érés pillanatára éhesen hagy föl kispolgári foglalkozásával, eseménytelen életével. A bécsi főcsatáról lemaradva követi a felszabadítókat Magyarországra, majd Solarihoz hasonlóan egyre inkább Michele, a háborút a hírnév, a római erkölcs, a hősiesség közegeként megélő szereplő hatása alá kerül a vágyott vérengzés helyett. Péterfy azonban a regényt csak ritkán hagyja átfordulni a példaadó hősiesség terepére, és az eseményeket könnyen felismerhető homéroszi, vergiliusi allúziókkal szövi át. Michele-nek és Dido Annának az Aeneas és Dido történetét követő szerelme tudatosítja az olvasóban, hogy a történelmi emlékezet a halál jelenléte nélkül semmi más, mint fikciók és torzítások kontúrtalan egyvelege, az utókor önzését szolgáló szöveghagyomány.

A Halál Budán következetesen hitelteleníti azokat az elbeszélői-fogalmi sémákat (hősiesség, nemzet, becsület, célelvűség), amelyek a történelmi események elbeszélésére szolgáltak évszázadokon keresztül. A mű jelentős, figyelemre méltó teljesítmény: a történelmi regénnyel szemben artikulálódó ambivalencia akár műfaji kísérletnek is tekinthető a kortárs prózairodalomban.

Vö. Robert Katalin: Buda ostroma Google Earth-távlatból
k. kabai lóránt: Állandósuló árnyékában

Szerző: Gere Zsolt
Cím:  Halál Budán,  Szerző:  Péterfy Gergely,  Kiadó:  Kalligram,  Kiadás éve:  2008,  Terjedelem:  196 oldal,  Ár:  2800 Ft
Megítélt támogatás: 4 000 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A Kalligram Kiadónak kiadói program megvalósítására (2008)
További támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
Alkotói támogatás a regény megírására (2006)