Mint a népkönyvekben vagy Christopher Marlowe, Goethe, Thomas Mann Faust-feldolgozásaiban: egy szép napon Faust János fizikaprofesszornak megjelenik a Pokol ügynöke, Graumann, hogy felajánlja szolgálatait. Az üzlet létre is jön meg nem is, ugyanis a Pokol, bár Graumannon keresztül teljesíti Faust János minden kérését, végül mégis elutasítja, nem fogadja be a férfi lelkét. A regény ennek a konklúziónak a kimondásával zárul: „a rendszerezett gondolatok közül mindig és újra kibukkan a kérdés, hogy miért nem ő?, és hogy ő mikor?, és hogy egyáltalán jut-e majd ő is kárhozatra?” (357.o.) A mű elején (20.o.) már szintén felvetett lehetőség kulcsmomentumnak tekinthető, de a mondának ezzel a lényeges, a történetvezetés egészére komoly hatást mégsem gyakorló parafrázisával Zoltán Gábor mintha ki is merítette volna az európai irodalom egyik legfontosabb, több évszázados hagyományát. A téma külsődlegessége főleg az első részben szembetűnő: a cselekmény tetszőlegesen bővíthető, a pikareszkregényekre emlékeztető epizódokból áll össze, amelyek bár bőségesen és szórakoztató módon használják a fantasztikum és a groteszk eszköztárát, Faust a „lelke ellenértékeként” (44.o.) kapott korlátlan lehetőségeket egyre sekélyesebb, az anyagi és testi örömöket szolgáló célokra fordítja. A kezdetben még jelenlévő érdeklődés a lélek, az akarat, a létezés kérdései után szinte észrevétlenül billen át a szexualitás területére, a kötet nyelvezetében pedig uralkodóvá és kizárólagossá válik a nyerseséget, a pornográfia diskurzusát előtérbe helyező szóhasználat. Ezeket a leírásokat, jeleneteket elsősorban a hangnemek, árnyalatok nélküli ismétlődés, a mindentudó elbeszélő uralma teszi gépiessé, előre kiszámíthatóvá.
Szervetlen szerzői kiszólásoknak hatnak a kötetben azok a politikai célzások, értékítéletek is, amelyeknek közvetlenül sem Faust János élettörténetében, sem Graumann felbukkanásában nincs kifejtett, meghatározó szerepe. Nem tudjuk meg pontosan, hogy az elbeszélő – aki „1989-ben a Megyei Levéltárban […] 56-os dokumentumokat” (5.o.) keresgélt egy előadáshoz – miért változtatja meg eredeti tervét és egy rövid személyes kapcsolat után miért dönt úgy, hogy nem a forradalmár, a tankok elé hősiesen kiálló apa, hanem a kárhozatra is képtelen utód élettörténetét dolgozza föl? Annyi látható csupán, hogy a történeti, politikai szálat megtartja a szerző, és épp az elszórt, váratlan utalások miatt kapnak nyomatékot az olyan mondatok, mint például, hogy „Faust apját éppen ennek a Kádár János nevű vezetőnek a parancsai alapján vetették börtönbe, és egyáltalán nem utalt rá semmi, hogy a vezető Isten parancsolatai szerint kormányozná a népet.” (164.o.) S bár minden burkolt, allegorikus struktúra feloldása kockázatos és leegyszerűsítő, Zoltán Gábor regényének egy-két narratív következetlensége, „vakfoltja” mégis arra mutat, hogy a forradalom és a rendszerváltás, 56’ és 89’ relációjában, keserű és meddő szimbiózisában, a hagyomány már alig érzékelhető hátterével együtt olvassuk a szöveget. Nehéz például semlegesnek, célzás nélkülinek tekinteni azt az erőszakolt életrajzi kronológiát, amit a Faust családról ad az elbeszélő. A börtönből szabaduló apának előbb egy lánya születik, azután a későbbi főszereplő fiú: „A tankok megálltak. Ha meg nem állnak, nincs dráma, mert nincs Faust János se: még csak azután fogja nemzeni őt a tankokkal dacoló fiatalember. Előbb még nővérét, Faust Évát, és csak azután őt.” (6.o.) A szerző viszont a regényben később elejti ezt az információt, s bár a cselekmény időpontja olykor akár évre pontosan meghatározható, például a professzor karakterét, testi jellemzőit, társadalmi-egyetemi státuszát nem egy negyvenes évei elején járó férfi tulajdonságaihoz igazodva ábrázolja, hanem a politikai példázat, a generációk kontrasztja és a Faust-monda koncepciózus összekapcsolása miatt kissé torzított, elnagyolt formában.
S ez az a pont, ahol a regény alapgondolatának teherbírása, s ebből következően narratív lehetőségei is kérdésessé válnak. Az első rész pikareszk jellege, az ösztönélet dominanciája és a Függelék kiüresítő történetfoszlányai csak a hiányt, értékvesztést képesek rögzíteni. Vajon ha a kötet ilyen jelentősnek érzékeli a távolságot a (történelmi) múlt és a jelen között, termékeny-e szembesíteni egymással a kettőt? Mérce, vonatkozási érték-e még a ma embere számára a fausti ember vagy a történelmi cselekvőképességnek az a formája, ami nyilván az apa idejében sem jellemzett mindenkit? És a történet vajon nem azon a ponton, szinte a kezdet előtt dőlt el, amikor a fiú az apai arcban már valami félelmetes, túlvilági idegenségre, magára az ördögre ismer: „Faust apja csak állt, csak nézte maga előtt a tölgyet. De a kisfiú nem ismert rá. Teljesen idegen arc, hasonlított az apjáéra, de mégsem az volt. […] Rájött, hogy akit lát, nem az apja, hanem egy ördög. […] A földre és a bakancsra csurranó pisi hangjára felnézett a férfi a fánál, a szeme még mindig nem az apjáé, túl szép, túl nagy, túl csillogó volt. Aztán eltette a cugehőrt és visszaváltozott.” (11.o.)
Az apai hagyomány és az ördögi kísértés közötti senkiföldjén Faust János végül megmarad egyszerű, ügye fogyott túlélőnek.