T. Szabó Levente: Mikszáth, a kételkedő modern
2009.02.18.

T. Szabó Levente Mikszáth-monográfiája azokat a társadalomtörténeti, poétikai, orvos- és fotográfiatörténeti stb. szálakat követi nyomon, amelyek a „nagy palóc” életművét a modernitáshoz kötik. MILBACHER RÓBERT KRITIKÁJA.

Nagyjából az utóbbi évtized Mikszáth-kutatásai olyan új nézőpontok felszínre kerülését eredményezték a Mikszáth-életmű újraértelmezésében, amelyek határozottan átírták a „nagy palóc” helyét a nemzeti kánonban. Nem túlzás Mikszáth-reneszánszról beszélni, amely arra enged következtetni, hogy olyan szabadgyökök szabadultak fel az irodalomtörténeti és elméleti kutatások nyomán, amelyek teret engednek a szövegek újszerű befogadásának, ami viszont a művek újrafelfedezését eredményezi.


Az eddigi Mikszáth-szakirodalom nagy vonalakban két markáns értelmezési irányt mutat: egyrészt mivel dominánsan a Jókai-hagyomány felől tette hozzáférhetővé a Mikszáth-szövegeket, azokhoz nagyon reduktív, a Jókai-féle romantikus/románcos poétikának megfelelően leegyszerűsítő olvasási stratégiákat rendelt. Ez a befogadói gyakorlat egyfajta naiv egyszerűséget és átlátszóságot vél felfedezni Mikszáth műveiben, mintegy az anekdotázós, mesélős irodalmiság nosztalgikus vágyaként. (Így lett pl. a Szent Péter esernyőjéből vagy a Beszélő köntösből gyerekirodalom.) A másik jellemző irány Mikszáthban a magyar kritikai realizmus őstojását vélte föllelni, és persze olyan társadalombíráló élt olvasott ki műveiből, amely az „anti-világ” visszásságainak leleplezését szolgálta. Ennek következtében lesz Mikszáth életművének mindenki által ismert, közhelyszerűen szajkózott középponti fogalma a dzsentri-kérdés, anélkül, hogy alaposabban szemügyre vennék például a Gavallérok dzsentri-ábrázolásának modalitását, vagyis hogy valóban kritikai éllel ábrázolja-e Mikszáth ezt a világot. A két kanonikus irány közül az első Mikszáthot nyilvánvalóan valamiféle modern előtti irodalmi gyakorlathoz rögzíti, kimondva-kimondatlanul kissé le is értékelve, hiszen elavultnak, meghaladottnak látja és láttatja az életművét, a másik irány viszont ezzel vitatkozva a modernség nagy előképét próbálja felmutatni szerzőnkben, azzal a rejtett előfeltevéssel persze, hogy a szövegek értéke éppen modernségükben rejlik.

T. Szabó Levente kiváló könyvének közel sem rejtett hipotézise szerint Mikszáth poétikai gyakorlata, szemléletmódja, társadalomszemlélete, írói szerepfelfogása stb. ezer szállal gyökerezik a modernitásban. Természetesen T. Szabó nem a fent – amúgy is eléggé lecsupaszítva – vázolt második értelmezési irány mentén végzi el hipotézisének bizonyítását, hanem egyfajta keresztmetszeteket nyújt olyan diskurzusukból, amelyek az ő felfogása szerint jellegzetesen a modernitás jegyeit hordozzák magukon, és ezeknek a diskurzusuknak a működését szemlélteti egyes Mikszáth-szövegeken. Így foglalkozik a regionalizmus kontra (?) nemzeti nagyelbeszélés kérdésével a Jó palócok kapcsán, a politikusi írói életpályával és magatartásmódokkal Mikszáth politikai jellegű írásai kapcsán, a történetiség relativizálódásának („kontrafaktualitásának”) és relativizáló funkciójának problémájával az Új Zrínyiász értelmezése során, a dandyzmus kérdésével a Gavallérok és a Beszterce ostroma kapcsán, az erőszak és hatalom kérdésével a Különös házasságban, a detektív-regény és popularitás szerepével a Szent Péter esernyőjében, vagy a látás megnövekvő szerepével a realitás-fogalom átalakulásában a Noszty-fiúban.

Talán ez a hevenyészett felsorolás is jól szemlélteti azt a sokféleséget, amely a legkülönfélébb irodalmi és társadalmi gyakorlatok terén igyekszik megmutatni a Mikszáth-életmű kötődését a modernség jelenségeihez. Ez a sokféleség nemcsak azért érdekes, mert képet ad a szerző lenyűgöző tájékozottságáról, hanem azért is, mert olyan történeti-poétikai kaleidoszkóppá varázsolja T. Szabó könyvét, amely nemcsak a szűkebb irodalomtörténészi szakmának, hanem a gyakorló magyartanároknak és az érdeklődő irodalombarátoknak is hasznos és érdekes olvasmányul szolgál. Annál is inkább, minthogy a könyv Mikszáthtól függetlenül is rendkívül érdekes korabeli problémákkal ismertet meg (mint például az őrülethez mint betegséghez fűződő viszony, vagy a fényképezés korabeli elméleti és gyakorlati kérdései stb.), nyelve pedig jól követhető, mentes a tudományos bikkfanyelvtől. A könyv tulajdonképpen nem tesz mást, mint a különféle elsődleges kontextusok rekonstruálásával és felvázolásával értelmezési javaslatokat kínál az egyes (az oktatásban is sokat emlegetett) Mikszáth-szövegekkel kapcsolatban, ám még a látszatát is kerüli annak, hogy ezen javaslatok kizárólagosak és kötelezőek volnának. Teszi a dolgát, és úgy teszi, ahogy kell.

Mikszáth Kálmán
Mikszáth Kálmán
Néhány kritikai észrevételt mégis érdemes tenni: a könyv gondolatmenetének logikája deduktív, vagyis egy általános probléma felől értelmezi a szövegeket, és nem a szövegek olvasása vezet el valamely általános kérdéshez. Ebből következően a művek sokszor exemplumként szolgálnak, és minden szándék ellenére is redukálják a mű jelentéspotenciálját. Például a szerző meggyőzően érvel amellett, hogy a dandyzmus nagy szerepet játszik a Gavallérok dzsentri-ábrázolásában, ugyanakkor mintha kritikátlanul elfogadná a dzsentrire vonatkozó társadalomkritikai olvasásmódot, vagy legalábbis nem problematizálja a kérdést, holott szerintem szükség volna rá, mert különben visszatérünk egy már igencsak kidobandó értelmezési irányhoz.

Kétségeim vannak Mikszáth modernizmusának természetét illetően is. Azt készséggel elhiszem a szerzőnek, hogy a felsorolt jelenségek a modern világ jellemző markerei, sőt azt is, hogy Mikszáth természetesen szembesül mindezzel, ugyanakkor az a reflexív viszony, amely Mikszáthot jellemzi mind a Jókai-hagyománnyal (ld. a Jókai-monográfiáról szóló fejezetet!), mind pedig a már a korban is diktátumszerűnek érzett korszerűség-eszménnyel kapcsolatban, inkább egy köztes helyet jelöl ki a számára, a már nem és a még nem közötti ingoványos, de hallatlanul izgalmas helyet. Mikszáth reneszánsza, posztmodern újrahasznosításának lehetősége (gondoljunk csak Esterházy Péter egykori, Mikszáthtal kapcsolatos megjegyzéseire) éppen ebből a köztes állapotából következik: még épít egy olyan hagyományra, amely mögül már hiányzik az azt létrehívó társadalmi gyakorlat, ami viszont alkalmassá teszi praxisát az új, diadalmas válaszként megfogalmazódó jelenségek relativizálására. Innen Mikszáth „cinizmusa”, kaján vigyora…

T. Szabó Levente könyve arra a fiatal irodalomtörténész generációra jellemző mestermű, amely új nézőpontok és tudományterületek beemelésével képes újragondolni a nemzeti kánon már-már önmagába omló nagy építményét, amely így talán mégsem temet mindannyiunkat maga alá.


Vö. Keszeg Anna: A klasszikus magyar irodalomtörténet közeli és távoli kontextusai

Cím:  Mikszáth, a kételkedő modern,  Szerző:  T. Szabó Levente,  Kiadó:  Harmattan,  Kiadás éve:  2007,  Kiadás helye:  Budapest,  Terjedelem:  338 oldal,  Ár:  2800 Ft
Megítélt támogatás: 300 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A Magyar Szépirodalmi Társaságnak a kötet megjelentetésére (2006)