10+1 - A Fotografus.hu jubileumi kiállítása / Millenáris
2009.02.24.

Hétfői süvöltő szélben semmiképpen sem ajánljuk az aznap egyébként is zárva tartó kiállítást, a hét bármely egyéb napján azonban mindenképpen kötelező a kortárs magyar fotóművészetből vett merítés megtekintése. ZANIN ÉVA CIKKE.

Erdős Gábor fotója
Erdős Gábor fotója
Annál is inkább, mert a Fotografus.hu Alapítványi Fotóiskola 5 éves jubileumi kiállítása izgalmas és elgondolkodtató ízelítőt nyújt a hazai fotósképzés lehetséges kimeneteiből, illetve rákérdez arra az innovációs gyakorlatra is, ami az alkotói folyamatokat működteti. Az iskola eddigi munkájának színvonalát kívánta bemutatni a 10+1 lezárt félév során itt végzett, összesen 11 volt hallgató egy-egy projektjével. Az eredmény pedig önmagáért beszél. A kicsi és gyorsan abszolválható kiállítás méretei ellenére maximálisan megkomponált, és harmonikus egész benyomását kelti. A 11 fotós kiválasztása igen jó kurátori döntésnek bizonyult, hiszen a változatos tematikai, technikai, elméleti és képi világokból táplálkozó sorozatok homogén módon tükrözik az ember és az általa működtetett közeg viszonyrendszerének sokféle szintű és színvonalú értelmezési lehetőségeit.

A kiállítás kezdő darabja Erdős Gábor Ceski Krumlovy turisták című sorozata, amely a turista élethelyzet klasszicizálódott és így sematizálódott pózait mutatja fel egy közönyös, érzelmek nélküli térben. A máshol levés, a megszokott kerékvágásból való kiszakítottság mozdulatai, gesztusai és jelmezei listázódnak anélkül, hogy bármilyen viszonyulást váltanának ki a képek szemlélőjéből, aki így maga is közönyösen, valódi élmények nélkül kénytelen továbbállni.

Érsek-Obádovics Mercédesz fotói
Érsek-Obádovics Mercédesz fotói
Érsek-Obádovics Mercédesz Me, Myself & I – Az vagyok, akinek látszom? című darabja némi Cindy Sherman-es ihletettséget enged felfedezni: az ön-arckép, az önábrázolás szerepek mentén rongálható, destruálható, manipulálható felületkezelése átírja és megbolygatja az én ikonológiáját vagy az énképzés hagyományos útvonalait. Tíz képen, tíz különböző szerepben látjuk a színész-fotóst, a szerepekhez tartozó autentikus környezetekben. A sorozat a portré műfajának statikus, kimerevített és állandósított ön-képének sztereotipizáló erejét rongálja meg a szekvenciálisan változó identitáshelyzetek mobil és felcserélhető voltának kimutatásával. Ha pedig már a könnyedén beazonosíthatónak vélt ihletforrásoknál tartunk, megemlíthetnénk Simonyi Balázs Hátsó ablak (Egy bizonyos tekintet) című kellemes sorozatát is, aki noha Hichcock-filmcímet idéz, módszerében mégis egy Jarmusch hősre, Oggie Wren-re emlékeztet (Füst, Egy füst alatt), aki minden reggel ugyanabban az időpontban fényképezi le a brooklyn-i útkereszteződést, ahol a dohányboltja áll.

A fentihez hasonlóan absztrakció és reprodukció viszonyának kérdéskörét feszegeti a munkák nagy része, amelyek a budapesti, illetve az általában vett urbánus lét egyes kiragadott mozzanatihoz kapcsolódnak. Ezek közül talán a leggyengébb hatással Dezső T. Tamás Budapest Travel 2007 című sorozata rendelkezik. Noha a művész saját munkáját „a nagyvárosi élet egyik jellemző szubkultúrájának és különböző rétegeinek megragadására” tett kísérletként aposztrofálja, vállalkozása mégsem tűnik sikeresnek. Legfeljebb az intencionáltan félrecsúsztatott nézőpontok és témátlan képkockák miliőjének unalmas egyformaságát láthatjuk közös tulajdonságként. A kapott közönynél azonban, Karinthyhez és Kosztolányihoz csatlakozva, sokkal többrétegűként értékeljük a budapesti közlekedés változatos embereit és közegeit.

Dezső Tamás fotója
Dezső T. Tamás fotója
Az absztrakció szintjén érdekesebbnek tűnt Krajnik István Megszaladás című sorozata, ami Csányi Vilmos etológus evolúciós terminusát alkalmazza a humán környezetre, négy képkockában – a mobiltelefonálás környezettől elidegenítő és egyben saját, virtuális környezetet teremtő kettősségéről, a sorozatkultuszról, a túlzásba vitt, ezáltal különlegességétől megfosztott erotikáról és a hétköznapi használati tárgyak rendszerezett oltárairól gondolkodtat el.

A fotó mint az ismétlés, a reprodukció eszköze tematika inspirálta a kiállítás talán legizgalmasabb munkáit. Barcza Gergely „ezer ház” című projektje az 50-70-es évek szimbólumainak számító, típusterv alapján készített sátortetős kockaházakból gyűjtött össze és fotózott ezret. A végeredmény egy ezer házat egymásra rétegző fotómontázs, egy ugyanilyen elven készített videómontázs, két hatalmas tapétacsík és egy gyufás skatulyában elférő memóriajáték. Míg a két montázs az egymásba játszhatóságot, a felcserélhetőséget és az egyediség elhomályosulását mutatja, addig a hatalmas tapétacsíkok és a memóriajáték hozza az érem másik oldalát: az egyformaság változatosságát az egyéni, személyre szabottan „belakott” otthonok jól elkülöníthető, apró különbségeinek szintjén.

Az ismétlés metonimikus olvasatát hozza játékba Trembeczki Péter Salted Youtube Print című sorozata. A fotós Fox Talbot 19. századi sópapír kontakt-eljárásával hívott elő pozitívra néhány youtube-portrét. A fotótechnika hajnaláról merített eljárás alkalmazásával készült alkotás voltaképpen a portré műfajának mediális áthelyezéseiről gondolkodik. A porté- és miniatúrafestészettől a fotóművészet „rabolta el” a portrét, mint sokkal gyorsabb és pontosabb reprodukciós médium; ma pedig a virtuális közösségi oldalak, kép- és videómegosztók működnek az ön-identifikáció legfontosabb eszközeiként. Trembeczki a régi és az új eljárás összecsúsztatásával az egyszerre műfajként és médiumként értelmezett portré technikai és jelentésbeli illékonyságát mutatja meg.

Hasonló problematikát boncolgat Mátray Péter a Reprodukált véletlen című projektjében, amikor elkészíti Jokesz Antal 1984-ben, az akkori Szabadság téren felvett utcai „véletlen” fotóinak kortárs ismétléseit. Az eredmény láttán nem csak a véletlen reprodukálhatósága és/vagy szándékok alól való felszabadíthatósága kérdőjeleződik meg, hanem a különböző időpontokban megközelített városi terek azonossága is.

Déry Ágoston fotója. Szkárossy Zsuzsa felvételei a kiállításon készültek
Déry Ágoston fotója. Szkárossy Zsuzsa felvételei a kiállításon készültek
A családi mikrokörnyezet mint önértelmezési helyszín vagy a bensőséges képek forrása a központi témája Déry Ágoston és Kneifel Anett munkáinak. Kneifel egy különleges fényhatásokkal manipulált fotósorozaton a családtagok régi és új (fiatal és öreg) portréinak egymásra rétegzésével mutatja meg az idő hatásait. A jó témaválasztás és a technikai felszereltséget igénylő reprezentáció azonban mintha nem bizonyult volna elegendőnek egy valóban megragadó sorozat elkészítéséhez. A fényhatások változásaira reagáló fotók „lefülelése” után az értelmező kénytelen beérni az idő megállíthatatlan múlására vonatkozó egyszerű tényközléssel. Déry Ágoston Parafrázisok sorozata ezzel szemben valóban képes sokrétűen hatni, amikor intim családi és baráti környezetben klasszikus (szintén családi és baráti környezetben történő jeleneteket ábrázoló) festmények reprodukcióit készíti el.

Talán a leginkább Hermann Gábor Komik című képregény-montázsa „lóg ki” a kiállítás koncepciójából, amennyiben ez hat a legkevésbé fotográfusi munkának. A Komik valóban az ami: egy képregény, amely a komikus, tipikus egyszerű hős felszínességét ábrázolja egy végtelenül hétköznapi, semmis kis szituációban, ami egyedül a hős számára eget rengető. A munka rendelkezik a jó képregény minden vonásával, éppen ezért szívesen látnánk viszont adekvátabb környezetben. A jelen kiállításon való szerepeltetése ennek ellenére mégsem tűnik feleslegesnek, hiszen méltán járul hozzá ahhoz az imázshoz, amit a Fotografus.hu a minőségi fotósképzés hangsúlyozásával magáról közvetíteni szeretne – és amit a kiállítás egésze is exponál.


A kiállítás 2009. március 17-ig látogatható.

Szerző: Zanin Éva
Kiállítás:  10 + 1 - Az 5 éves Fotografus.hu Alapítványi Fotóiskola jubileumi kiállítása ,  Helyszín:  Millenáris Teátrum Piros-Fekete Galéria,  Időpont:  2009. február 7 - március 17.
Megítélt támogatás: 450 000 Ft
Támogató: Fotóművészeti Kollégium
A Fotografu.hu Alapítványi iskola ötéves jubileumi fotókiállításának megrendezésére (2008)
Címkék: Fotografus.hu