Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely / József Attila Színház, POSZT 2009
2009.02.11.

A József Attila Színház szórólapján sísapkás, nagykabátos hajléktalant ábrázoló grafika látható. Az előadás ismeretében meghökkentő ez a figura, hiszen Horváth Csaba rendezését távolról sem lehet realista-szociografikus Gorkij-interpretációnak nevezni. KERESZTESI JÓZSEF KRITIKÁJA.

Kádas József, Méhes László, Földeáki Nóra
Kádas József, Méhes László, Földeáki Nóra
A második felvonás rövid prológussal kezdődik: Bakó Márta olvas föl egy kutatási jelentésből annak a rendeletnek a lakossági visszhangjáról, amelynek alapján 2005-ben Budapest VII. kerületében karfával szereltek fel köztéri padokat, hogy a hajléktalanok ne alhassanak rajtuk (a megkérdezettek jelentős hányada egyébiránt egyetértett a rendelettel). Ezt a – Blaskó Borbála tánc-, illetve Szabó Mátyás zenei kíséretével előadott – felolvasást nyílt színi taps követte. A metszően ironikus, ragyogó színházi pillanat azonban zárványszerű közjáték marad, hiszen az előadás egyáltalán nem szociális kérdések körül forog – jól jelzi azonban, hogy a rendező többet akart belepakolni a produkcióba, mint amennyit a saját alapkoncepciója lehetővé tett.

Zöld Csaba és Blaskó Borbála
Zöld Csaba és Blaskó Borbála
A darab tere – legalábbis az első felvonásban – orosz hamburgerbár, afféle posztmodern menedékhely, és ezt a harmadik évezred eleji megjelenést hangsúlyozzák Benedek Mari jelmezei is. Szó sincs télikabátos-nejlonzacskós homelessekről, se a mindennek fityiszt mutató csavargókról (ezt a zsánert Vaszka Pepel vagy Aljoska figurájában ugyancsak fölkínálja Gorkij műve): a színpadot többnyire fiatalos, energikus és rikító karakterek népesítik be. Minden és mindenki mozgásban van, és nem csak a gorkiji szereplők – Szabó Mátyás élő ütőhangszeres játéka nem csupán zeneileg kíséri-kommentálja a történéseket, hanem egyenrangú alakító erővel vesz részt bennük, a szöveg nélküli szerepben fölbukkanó Blaskó Borbála pedig a tiszta táncos jelenlét eszközeivel teszi meg ugyanezt.

Horváth Csaba fizikai színháza – melyben saját együttese, a ForteDanse tagjai is szerepet kaptak – a drámai és a tánc-, illetve mozgásszínház háziasításával kísérletezik, melynek során az elhangzó szövegeket a színészek folytonos testbeszéddel, nagy pontosságot és koncentrációt igénylő mozdulatsorokkal követik. S úgy tűnik, nem is az elvégzett munka hiánya teszi felemássá, végig nem vitt kísérletté a vállalkozást. Mintha Gorkij művének dramatikus anyaga állna ellen a fizikai színház koncepciójának – bizonyos pontokon egyenesen maga a cselekmény válik követhetetlenné annak a számára, aki előzetesen nem

Ullmann Mónika és Krisztik Csaba
Ullmann Mónika és Krisztik Csaba
ismerte az Éjjeli menedékhelyet. A formabontás a gorkiji dráma formáit is lebontja, a dialógusok a háttérbe szorulnak, egyáltalán: a prózai anyag nem áll azonos szinten a fizikai teljesítménnyel. Nem elsősorban arra gondolok, hogy a darabban akadnak erősebb és halványabb színészi teljesítmények, hanem arra, hogy a gorkiji szöveg dramaturgiáját fölülírja a testi akciók dramaturgiája, és ez a kettő többnyire egymást gyengítően hat: mintha egész egyszerűen maga a szöveg válna fölösleges kolonccá. Jellemző módon akkor emelkedik meg látványosan az előadás, amikor elválik a dialógusok dinamikájától: ilyen egyértelmű csúcspont az első felvonás végi zenés haláltánc, melynek során az egész társulat levonul a színpadról, magára hagyva a halott Annát (Ullmann Mónika), és ilyen például a finálé, ahol a párbeszéd helyét elkülönülő, egymás mellett elbeszélő szólamok veszik át, melyekben a menedékhely lakói a Luka nyomán támadt űrt igyekszenek monológ formában, egyre növekvő kétségbeeséssel betölteni – az efféle erős stilizáció nem áll ellen a fizikai színház megközelítésmódjának.

Luka figurája egyébként is az Éjjeli menedékhely fő kérdése. Ki ez az öregember, aki egyszer csak megjelenik a lakók között, és mindenkire végzetes hatást gyakorol? Szent sztarecbe oltott bölcs világcsavargó vagy pedig cinikus széltoló, aki mindenkit azzal vigasztal, amit amaz hallani szeretne? Terapeuta vagy provokatőr? Méhes László nagy gonddal megformált Lukája a McDonald’s bohócfigurájára hajaz – és nemcsak kinézetében,
Középen: Méhes László. Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Középen: Méhes László. Fotó: Szkárossy Zsuzsa
hiszen fenyegetővé és zabolátlanná is válik, mint minden tisztességes piros bohóc. S bár a második felvonásban már eltűnik az arcáról a festék, és magára ölti a reményvesztettek vigasztalójának a szerepét, a figura eleve adott kettősségét, folytonos vibrálását a szent és a szélhámos között nem sikerül megjeleníteni – talán önmagában a bohócfigura képi ötlete, talán a fizikai színház és a gorkiji dráma világa közti feloldatlan feszültség akadályozza ezt. Ez idő alatt a színpadképet uraló, hatalmas gyorséttermi műanyag reklámbohócot menet közben fölfújják, majd a darab végére leeresztik és kitapossák belőle a szuszt. Valamiképp sejteni lehet, hogy ez lesz a vége.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Urbán Balázs: Kísérlet a köbön
Sándor L. István: Merrefele?
Tompa Andrea: Lágy jelek
Koltai Tamás: A mélyben
M.G.P.: Éjjeli menedékhely 
Tarján Tamás: MacGorkij látogatása

Cím:  Éjjeli menedékhely,  Szerző:  Maxim Gorkij,  Fordította:  Morcsányi Géza,  Rendező:  Horváth Csaba,  Díszlet:  Antal Csaba,  Jelmez:  Benedek Mari,  Szcenika:  Éberwein Róbert,  Dramaturg:  Kompár Valéria,  A rendező munkatársa:  Gábor Anna,  Zene:  Szabó Mátyás,  Zenei vezető:  Gebora György,  Erős Csaba,  Szereplők:  Ullmann Mónika,  Méhes László,  Kádas József,  Mihályi Győző,  Krisztik Csaba,  Zöld Csaba,  Blaskó Borbála,  Márkó Eszter,  Földeáki Nóra,  Andrássy Máté,  Sztarenki Pál,  Kovalik Ági,  Vándor Éva,  Besenczi Árpád,  Fila Balázs,  Ömböli Pál,  Kocsis Judit,  Bakó Márta
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására (2008)