Tünet Együttes: Katasztrófa Maraton / Szkéné Színház
2009.01.21.

A Tünet Együttes tizenegy Beckett-játékból készült előadásának címét látván kaján mosollyal állapítottam meg, hogy az alkotók alighanem indulni szándékoznak a nézőt leginkább elrettentő előadáscímek versenyében. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Gőz István
Gőz István
Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy a centenáriumi (valamivel több, mint két éve kiadott) Beckett-kötet mikor ihleti meg valamelyik társulatot vagy rendezőt. A szerző apróbb drámai jellegű műveit (monológokat, pantomimjátékokat, néma jeleneteket és egyéb nehezen meghatározható műfajú töredékeket) összegyűjtő könyv joggal mozgatja meg az alkotói képzeletet. Nem mintha ezek a rövid alkotások bármilyen szempontból is a reprezentáns Beckett-művekhez hasonlíthatók lennének; inkább a jelentékenyebb művekből lehullott morzsáknak, kísérleti etűdöknek, folytathatatlan fragmentumoknak tűnnek. Ám igen érzékletesen, egyszerűen és frappánsan fejezik ki a becketti világlátásnak a - főművekben bonyolultabban, áttételesebben megfogalmazódó - lényegét. Ráadásul a nagyközönség - sőt, akár a szakma nem Beckett-rajongó része - előtt jórészt ismeretlenek (szemben például a zseniális, de agyonnyúzott, sok fárasztóan unalmas előadás emlékével terhelt Godot-val), vagyis akár kifejezetten erőteljes hatást is el lehet érni velük. Ehhez természetesen a szövegek továbbgondolása szükséges. Részint tartalmi szempontból; noha az etűdök a látszat ellenére nem túl nehezen megfejthetőek, az értelmezés sarokpontjait nagyon pontosan ki kell jelölni. Ha pedig tizenegy jelenet kapcsolódik egymáshoz, akkor egyrészt kell találni egy gondolati ívet, melyre felfűzhetőek. Másrészt ki kell találni a színpadi megjelenítés formáját; meg kell keresni azokat az eszközöket, melyekkel az egyes játékok megőrzik a maguk sajátos stílusát, de mégsem válnak monotonná, unalmassá, követhetetlenné. Ehhez nyilvánvalóan jóval gazdagabb és színesebb eszközökkel kell élni, mint amilyenek a szerzői utasításokban szerepelnek.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Ha a Tünet Együttes bemutatójának alapproblémáját röviden körül kellene írnom, azt mondhatnám, ez utóbbi téren (vagyis a megfelelő színpadi eszközök megtalálásában) Simon Balázsék oly keveset érnek el, ami a tartalmi továbbgondolás, ívépítés kérdését számomra egyszerűen megítélhetetlenné teszi. Vagyis a legtöbb etűd esetében nem tudnám megmondani, túllép-e az előadás a mű primer gondolati magjának tolmácsolásán, s végképp nem tudok állást foglalni abban, hogy születik-e olyan rendezői vízió, koncepció, mely a jelenetek előadássá kapcsolását indokolja  -  egyszerűen azért, mert a darabok jelentős részének színpadra állítása oly mértékben élvezhetetlen, hogy néhány perc után elveszítem a fonalat. Ez részben nyilván a saját hibám is, sosem tudtam például hosszabb ideig hangokra koncentrálni, így egy tizenöt-húsz percnyi töksötétben előadott szöveg interpretációja még akkor is követhetetlen számomra, ha magát a szöveget ismerem. (Azt nem mondom meg, mit gondolok, amikor nem sokkal később a Gőz István által előadott Monológból megtudom, hogy teljes sötét nincs is…) Mentségemre szóljon, hogy objektívebb szempontból is úgy gondolom: a színház nem egyenlő a hangjátékkal, még akkor sem, ha maga a megoldás nyilván megideologizálható. Mint ahogy tévútnak tartom azt a rendezői igyekezetet (már ha ez szándékos igyekezet), mely az erősen redukált írói eszközökkel megjelenített, meglehetősen egynemű, sötét világképet hasonlóképpen vagy még jobban redukált színpadi eszközökkel próbálja kifejezni. Ez csak olyan súlyos monotóniát eredményezhet, mely még a létező árnyalatokat, a meg-megcsillanó humort is kiirtja a szövegekből. Az előadásból teljes mértékben hiányzik az az alkotói invenció, mely stilárisan eltérő eszközökkel alakíthatna ki egy sajátos, a beckettivel adekvát, de azt ötletgazdagon felülíró, a befogadóra többféle hatást kifejteni tudó színpadi nyelvet.

Szabó Márta
Szabó Márta
Ez a hiány az egyébként odaadóan dolgozó színészeket is roppant nehéz helyzetbe hozza. Hiszen hol sötétben, hol mesterségesen forszírozott és statikus szituációkban, hol rendezői eszközökkel kevéssé támogatott monológokban kell helytállniuk. Ráadásul az előadásban nemcsak a társulat színészei, hanem a szövegmondáshoz ugyan a korábbi előadásokban már valamelyest hozzászokott, ám színpadi rutinnal még nem rendelkező táncosai is részt vesznek. Ők többnyire meglehetősen magukra hagyatottnak tűnnek; az egyetlen kivételt a Ringató jelenti, ahol Kántor Kata úgy kapja el a hintaszék mozgásának/mozgatásának ritmusát, hogy abból fel tudja építeni magának a szövegmondásnak a ritmusát is - pontosan megfogalmazott, a becketti eredetit ugyan vitathatóan, de markánsan átértelmező jelenetet hozva létre. A színészek csak annyival vannak kedvezőbb helyzetben, hogy szélesebb technikai repertoárjukból meríthetnek. De bármilyen színvonalasan megvalósított is technikai szempontból példának okáért Szabó Márta szédítő tempóban előadott monológja, melyben gyakorlatilag csak a színésznő száját látjuk, éppúgy követhetetlen, értelmezhetetlen, mint a sötétben játszott jelenetek. A színészi technika nem pótolja az invenciót.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Jobbra: Szász Dániel. Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Az előadás nagyon sok magas labdát ad fel (nemcsak címválasztásával, de a szünet szokatlan megoldásával vagy a jelenetek sajátos nyilvántartásával is) az iróniáját csillogtatni vágyó kritikusnak. Semmiképpen sem szeretnék élni ezzel, hiszen nagyon fontosnak tartom azt a színházi nyelvek közötti határterületeken mozgó munkát, melyet a Tünet Együttes végez, Simon Balázs rendezéseit pedig többnyire a színházi paletta érdekes, sajátos, vitatható, ámde izgalmas színfoltjaiként szoktam értékelni. Azt azonban nem hallgathatom el, hogy a jelen előadás számomra - a láthatóan beléje fektetett jelentős munka ellenére is - leginkább egy olyan munkafázist tükröz, melynél az alkotók már elmerültek a választott alapművekben, keresgélik a nyelvet, a hangot, hol többre, hol kevesebbre jutva, az alapokat már lerakva, de még igen kevés ötlettel, felfedezéssel. Vagyis ott tart, ahonnan el kéne indulni, ki kellene találni, s fel kellene építeni az előadást.


Vö. Tóth Ágnes Veronika: Vaksötétben
Barta Edit: Beszélő fejek 
Herczog Noémi: "Egyedül" a nézőtéren

Zeneszerző:  Vedres Csaba
Jelmeztervező:  Földy Erika
Világítás:  Szirtes Attila
Fordította:  Bart István, Feldmár Terézia, Romhányi Török Gábor, Tandori Dezső
Rendező:  Simon Balázs
Szereplők:  Góbi Rita,  Gőz István,  Kántor Kata,  Kövesdi László,  Papp Ágnes,  Szabó Márta,  Szász Dániel
Megítélt támogatás: 1 500 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
A Dansart Kulturális Bt.-nek a Tünet Együttes számára a Beckett-produkció létrehozására
További támogatás: 1 200 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Beckett-orfeum munkacímű produkció létrehozására (2008)