Jandó Jenő szólóestje / Zeneakadémia
2008.12.04.

Három népszerű és nagy szerzőtől (Beethoven, Schubert, Muszorgszkij), három alig játszott, egymástól erősen elütő karakterű zongoraművet adott elő Jandó Jenő. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

A nagy angol zenetudós, Donald Francis Tovey 1927-ben, azaz a Beethoven-centenárium alkalmából írta le a következő történetet: „1827-ben egy furcsa angol zenei lexikon jelent meg, benne az egyik leghosszabb szócikk Beethovenről szólt, őt tekintve a kor vitathatatlanul legnagyobb zeneszerzőjének. Ilyen volt Beethoven halála évében. Schubert a következő évben hunyt el. A lexikonban öt Schubert található, ám Franz nincs közöttük.”

Jandó Jenő
Jandó Jenő
Sok időnek kellett tehát eltelnie, hogy a két mester egy koncertprogramba kerüljön. Jandó Jenő választása ráadásul logikus volt, többek közt azért, mert az elsőként előadott darab, Beethoven c-mollban írt 32 variációja (mely opusszám nélküli, mivel a zeneszerző állítólag megtagadta, ami meglepő, hiszen még életében, pontosan 1807-ben megjelent nyomtatásban) főtémája erős rokonságban áll Schubert kései nagy c-moll szonátája (D. 958) első tételének témájával. És ha hozzátesszük, hogy a másodikként játszott 3 zongoradarab (Drei Klavierstücke, D. 946) Schubert halála évében, 1828-ben íródott (de csak 1868-ban került nyomdába) már látjuk is a Tovey vázolta alaphelyzetet.

Mégis: Jandó kevéssé tudott arról meggyőzni, hogy Beethoven nem helyes önismerettel tagadta meg művét. Egy nagy zeneszerző tudós módon megírt, nagyobb szenvedélyektől mentes, olykor felettébb virtuóz variációsorozatát hallottuk, amolyan átmeneti művet az első nagy szólózongorára írott sorozat (Eroica-variációk, op.35; 1802) és a minden képzeletet felülmúló, kései Diabelli-variációk (op. 120) között. Nem hálás feladat az előadónak – talán ezért is játsszák oly ritkán –, mivel viszonylag rövid idő alatt kell nagy utat bejárnia, és a végén mintha nem is lenne olyan nagy a megtett távolság. Jandó nem túl szép hangon játszott, kevés színnel, inkább analizálta és prezentálta, mintsem interpretálta a művet.

Franz Schubert
Franz Schubert
Hogy Schubert három kései zongoradarabját miért nem tűzik állandóan műsorra (még egyik nagy felfedezőjük, Szvjatoszlav Richter sem játszotta őket rendszeresen), arra nehéz magyarázatot találni. Az első két impromtu (az esz-moll és az Esz-dúr) minden mértékkel remekmű, és a kevésbé érdekes harmadik, a C-dúr is – különösen Desz-dúr középrésze – tartogat számos meglepetést. A Beethoven-darabban kissé rezervált Jandó most kinyílt, az esz-moll művet rendkívül izgatottan, hatalmas tempóban indította (ez később, a visszatéréskor kissé megbosszulta magát technikailag), a B szakasz csodálatos, korálszerű álmodozása megfelelően emelkedettre és mélabúsra sikerült; az Esz-dúr impromtu mennyei szépségű nyitódallama nagyon szépen szólt, hogy aztán a második rész vadul betörő szélorkánja (a zongoradarab dramaturgiája meghökkentően emlékeztet a Winterreise-ciklus Frühlingstraum című dalára) jeges dermedtséget hozzon.

Muszorgszkij
Mogyeszt Muszorgszkij
Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zongorára írt szimfonikus költeménye (?) adta a második rész műsorát – ismét egy alig hallható nagy mű. Régi vita, hogy vajon melyik verzió a hitelesebb, ez, az eredeti, avagy a Ravel által 1922-ben készített, azóta is folyamatosan játszott, roppant populáris zenekari változat. Szvjatoszlav Richter nem kertel: „Ravel iránti minden lelkesedésem ellenére úgy gondolom, átirata szörnyűség, az orosz zongorairodalom legmélyebb remekművének puszta dekorációvá silányítása.” Richter iránti összes lelkesedésünk ellenére is azt mondhatjuk, nem biztos, hogy igaza van, és talán helyesebb, ha a szembeállítás helyett, két, egymástól erősen eltérő és önmagát tökéletesen igazoló műről beszélünk. Az eredeti mű roppant kellemetlen játszanivaló, igen nehéz, ugyanakkor hiteles tanúk szerint nem igazán zongoraszerű – és talán éppen ez okozza a nehézségeket. Hiszen Muszorgszkijnál, ellentétben a született pianistákkal, Chopinnel, Liszttel, Schumann-nal, a virtuózitás nem az ujjakból nő ki, ha szabad így fogalmaznunk. Hogy a mű hatalmas és valóban mély, arról Jandónak sikerült meggyőznie a nagy számú és lelkes közönséget, szóval olykor mégis hajlottunk rá, hogy Richterrel értsünk egyet. Most valóban nem egy színpompás kavalkádot hallottunk, hanem egy súlyos, tragikus, nem teljesen végigkomponált, de vázlataiban is lenyűgöző orosz operát voltaképpen, drámai alakok egész sorával, (a gnóm, a két zsidó, a veszekedő kereskedőasszonyok, Baba Jaga), akik – a halottak is – valamiképpen megdicsőülnek, aranyló színekben ragyognak a felvonulást záró „Kijevi Nagykapu”-epizódban. Manuálisan nem volt kifogástalan előadás – persze kérdés, ki tudná eljátszani ezt melléütések nélkül? –; ugyanakkor, legkivált a Baba Jaga-jelenet előtti halotti zenékben, Jandó erős dramatikus érzékének megkapó bizonyítékát hallhattuk. A művész két Bartók-ráadással köszönte meg a tapsokat.

Vö. Csengery Kristóf: Minden jó, ha jó a vége

Szerző: Csont András
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  November 30.,  Támogatott:  Jakobi Koncert Kft.
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A Zongora sorozat 6 hangversenye megvalósítására a Zeneakadémia nagytermében (2008)