Robert Ward: A salemi boszorkányok / Mezzo Operaverseny és Fesztivál
2008.11.14.

Örömhír: a szegedi operaversenyen végre megjelentek a nézők! Mindez aligha a világszerte talán legtöbbet játszott amerikai operának, Robert Ward zeneművének, inkább a rendező Alföldi Róbert nevének és az opusz alapjául szolgáló Arthur Miller-dráma közismertségének köszönhető. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Michael Bracegirdle (Danforth), Zeffin Quinn Hollis (Proctor) és Matthew Lau (Hale)
Michael Bracegirdle (Danforth), Zeffin Quinn Hollis (Proctor) és Matthew Lau (Hale)
Az egyenlet ilyeténképp egyismeretlenesre szűkült, ám a kortárs amerikai komolyzenében kevésbé járatos nézők aligha csalódtak a most 91 éves – s mindkét szegedi előadást megtekintő – Robert Ward drámai erejű, a milleri eredetitől korántsem idegen didaxist alapvető eszközként felhasználó muzsikájában. Ward többszörös díjnyertes operáját 1961-es bemutatója idején is a tradicionális és modern elemek fogyasztható elegyeként jellemezték a zenekritikusok. Az ihlető források között Wagnert és Strausst éppúgy felemlegették, mint a spirituálék vagy a blues hatását, és a különös sort bátran kiegészíthetjük azzal, hogy helyenként mintha musical- vagy filmzenét hallanánk.

Zeffin Quinn Hollis és Lynne Abeles (Mary Warren)
Zeffin Quinn Hollis és Lynne Abeles (Mary Warren)
Röviden szólva: átlátható és világos szerkezetű, fordulatos és igen expresszív opera a Wardé; hiányérzetet az kelthet, hogy a zene hangulata és a librettó mondandója között csipetnyi feszültség sincs, magyarán szomorú jelenethez mindig szomorú dallamok dukálnak és így tovább. Végestelen végig, teszem hozzá, mert bár drámai csúcspontok kétségkívül akadnak a zenei anyagban, ezek nem a semmiből bukkannak elő: inkább lassan és hosszan épülgető hullámhegyeket, majd hasonló levezetéssel alakuló -völgyeket hallunk megképződni a négy felvonás mintegy három órája alatt.

Nicole Farbes Lyons (Tituba)
Nicole Farbes Lyons (Tituba)
Bernard Stambler librettója a Millerrel való egyeztetések során született, s meggondolkodtató, hogy alig nyolc évvel a színpadi mű megírása után a drámaíró nem emelt kifogást szövege leegyszerűsítése, a túlbonyolított mellékszálak kíméletlen kihúzása ellen. Igaz, a fő irányvonal hiánytalanul megmaradt, s az operában még így is 21 (!) énekes szerep van: az első felvonásban – ahogy Millernél is – nyilván sokszor kapkodja a fejét az, aki nem tudja, hogy ki, miért és hogyan fordul a szomszédja ellen. S még egy érv az operai sűrítés mellett: Robert Ward többször elmondta, hogy amikor Millernek kezébe jutottak az 1692-es boszorkányperek jegyzőkönyvei, először arra gondolt, hogy ebből bizony jobb opera kerekedne, mint amilyen dráma…

Nem állítom, hogy tévedett: a lejárt szavatosságú, nagy tanulságokat szájbarágósan tálaló Miller-szövegekről ma általánosságban megállapítható, hogy erőteljes dramaturgiai beavatkozás után kiáltanak. A salemi boszorkányokban kimerítően elemzett tematika – bűnbakkeresés, kiközösítés, diszkrimináció stb. – sajnos hálistennek aktuális maradt és marad is egyelőre. Alföldi Róbert New York-i rendezése tulajdonképpen hű az eredetihez: határozottan halad az első perctől fogva világos végkifejlet felé, s mindebben segítségére van az egységes formanyelv, a meggyőző vizualitás és a mellékszerepekben is olykor egyenesen kiváló énekesi teljesítmények.

Jelenetkép
Jelenetkép
Mintha sötétnél is sötétebb éjszakában játszódna az előadás. John Farrell csupa fa, feketét feketével, ritkán fehérrel variáló teret tervezett: középen jókora, méteres magasságú emelvény, négy sarkán feszületre és bitófára egyformán emlékeztető faoszlopok. A figyelmet végig jól irányítják a sötétbe metsző fénycsóvák. A centrum mindig az emelvény: a játék benne, fölötte, előtte és alatta zajlik. A színpadon álló színpad közepét van, hogy dobogók foglalják el, a tér könnyen alakul jelképesen vagy konkrétan bokszringgé vagy sírgödörré, templommá vagy börtönné, lakássá vagy tárgyalóteremmé.

Lisa Chavez (Elisabeth Proctor) és Zeffin Quinn Hollis
Lisa Chavez (Elisabeth Proctor) és Zeffin Quinn Hollis
A geometria szépsége köszön vissza a térbeli viszonyokban, melyek a szereplők emberi és/vagy hatalmi relációit jelenítik meg – az első felvonásban a tragikus eseménysort elindító Abigail Williams fenyegetően magasodik a faluban tekintélyként számontartott Rebecca Nurse fölé, aki előtte ül, s a körülötte térdelő salemieket igyekszik megnyugtatni, de említhetjük a harmadik felvonásban a háttérben irdatlan trónszék tetején pöffeszkedő Danforth bírót is, akinek a látószögéből a salemiek nem többek jelentéktelen férgeknél.

A gomolygó sötétségből kiragyognak  a Daróczi Sándor éjfekete, finoman historizáló, a testből a lehető legtöbbet takaró, zárt jelmezeit viselő szereplők vakító fehérre mázolt arcai (kivétel a festetlen arcú Tituba és a két Proctor). Temetőből kiszökött, elkárhozott lelkek, a vallás mindenhatóságát hirdető, sápadtra aszott élőhalottak, az erkölcs mozgó szobrai, vérszagra gyűlő vámpírok. Minden mozdulatuk szertartásos, a legkisebb rezdülést is jó előre megtervezik, folyton szem előtt tartva, hogy mit gondolnak majd a falubeliek. Mint a vásári kikiáltók, szemtől szemben, folyton nekünk, nézőknek papolják életidegen életelveiket.

Jelenetkép. Kelemen József és Dusha-Kiss Barbara felvételei
Jelenetkép
Alföldi a tervezői által teremtett világ egyszerű-ségéből kovácsol erényt: hatásos, expresszív, zárt rendszert alkotó, gyakran tablószerű képekben érzékíti meg a vészterhes közeget. A szándékosan kevés eszköz, az egyszerűség és tisztaság olykor mégis kétes megoldásokhoz vezet. A Proctoréknál játszódó második felvonásban a színpadon száradó lepedők: az egymástól elhidegülő házaspár érzelmi viszonyait jól leképezi a hófehér textíliák közötti hosszas, korántsem játékos „bújócska”. A felvonást záró kép megint igen jól eltalált: a szolgáló, s a törvényszékben is szerepet betöltő Mary Warren apró bábjátékosként mozgatja a kezében lévő lepedőkkel a felesége elhurcolása után összetört, földön térdelő Proctort. A két működő epizód között viszont az énekesek felvonáshosszat kétes értelmű és értékű lepedőakrobatikára kényszerülnek csak azért, hogy a dagadt ruha biztosan szerephez jusson.

Jobbról Marie-Adeline Henry. Kelemen József és Dusha-Kiss Barbara felvételei
Jobbról Marie-Adeline Henry. Kelemen József és Dusha-Kiss Barbara felvételei
A zenének mindvégig sodrása és lendülete van, s ez a fúvósok némely gikszerétől eltekintve igencsak együtt lévő Pannon Filharmonikusokat dirigáló, az eredeti produkcióból Szegedre átruccanó Pacien Mazzagattinak is köszönhető. Meg a nem kevés izgalmas énekhangnak: a mellékszereplők közül Tituba (Nicole Farbes Lyons) és Mary Warren (Lynne Abeles) alakítói emelendők ki. A versenyszerepek közül az első felvonásban Marie-Adeline Henry démoni kisugárzású, lángoló tekintetű, nagyszerű hangi adottságokkal rendelkező Abigail-je ragyogott ki. Remek ellenpontja a Proctornét alakító Lisa Chavez: egyszerű, kissé törődött, de azért még szeretni nagyon is tudó és akaró nő. Zeffin Quinn Hollis játszotta Proctort: faragatlan, de nem durva földműves, akiről valamiért nehezemre esik elképzelni, hogy a falu hangadója lehetne. A sátáni Danforth-t Michael Bracegirdle játszotta lehengerlően, és a versenyző betegsége miatt szólamát Stan Lacy énekelte korrektül.
Szerző:  Robert Ward,  Cím:  A salemi boszorkányok,  Versenyszerepek:  Zeffin Quinn Hollis, Lisa Chavez, Marie-Adeline Henry, Michael Bracegirdle,  További szereplők:  David Gagnon, Cecilia Whitney, Nicole Farbes Lyons, Jennifer Valle, Gary Ramsey, Katherine Keyes, Steven Fredericks, Willy Falk, Matthew Lau, Lynne Abeles, Michael Boley, Jessica Tivens, Allison Leaheey, Sara Petrocelli, Julianne Park, Molly Mustonen, Bethany Argiro,  Közreműködik:  Pannon Filharmonikusok,  Vezényel:  Pacien Mazzagatti,  Díszlettervező:  John Farrell,  Jelmeztervező:  Daróczi Sándor,  Rendező:  Alföldi Róbert,  Magyarországi bemutató:  November 9.