Tisztelet Molnár Istvánnak 1908-2008 / Nemzeti Táncszínház, MŰPA
2008.12.27.

Egy nem mindennapi életmű, mellyel éppen sokrétűsége miatt nehéz kezdeni valamit: Molnár István pályája az egyik legizgalmasabb, legdrámaibb történet a magyar tánc XX. századi históriájában. Az út, amelyet bejárt, voltaképp a fordítottja annak, amihez az elmúlt évtizedekben itthon hozzászokhattunk. HALÁSZ TAMÁS ÍRÁSA.

Gyerekkor a frissen elcsatolt Erdélyben, tornásztanulmányok Bukarestben, táncművészi ébredés, stúdiumok Budapesten, Erfurtban, Dienes Valéria szellemi műhelye, társulatalapítás, expresszionista táncművészi út, Párizs, majd a néptánc felé váratlanul, elemi erővel forduló érdeklődés, páratlan gyűjtőmunka, társulatalapítás, meghurcoltatás, posztumusz Kossuth-díj - az életút címszavakban.

Molnár István portréja 1938-ból
Molnár István portréja 1938-ból

Az alig harminc éves Molnár indulását követően korának legprogresszívabb köreihez jutott el, üstökösként robbant be a modernek világába. 1939 januárjában hatalmas sikerrel vendégszerepelt a hírneves Archives Internationales de la Danse tenyérnyi, ám annál jelentősebb párizsi színpadán. A fiatal táncos a francia Művészeti Akadémiának is tagja lett. Budapestre visszatérve fellépési lehetőséget kapott Dienes Valéria Orkesztikai Játékszínében (1940), majd hazatért Kolozsvárra. Nem sokkal később azonban már Muharay Elmérrel dolgozott együtt, aki ugyancsak nem sokkal korábban fordult a magyar vidék, a hazai néphagyomány felé.

Molnártól Párizsban „valami magyart” kértek, s visszaemlékezései szerint ott, akkor szembesült vele: sok mindent tud, de „magyarul táncolni” azt nem. Lélektanilag hosszú út vezetett e felismeréstől az intenzív gyűjtőmunka megkezdéséig, de megtétele nem vett sok időt igénybe. Molnár már 1941-ben gyűjtőútra indult. Elmélyültsége, alapossága, megszállottsága miatt sokan a magyar néptánc-gyűjtés Bartókjának is nevezik.

Bartók és Kodály programjának megvalósításáért jött haza a Párizsban már-már meggyökeresedett fiatal művész, de ez nem pusztán stílusváltást jelentett, hanem egy társadalmi, nemzeti ügy vállalását is. Táncban, szóban, írásban, emberi magatartásban és társadalmi cselekvésben egyaránt. S ezzel tudott olyan széles körben hatni a felszabadulás előtt és után” – írja 1983-ban, az Élet és Irodalomban a hetvenöt éves Molnárt köszöntő Vitányi Iván.

Ő az egyik beszélő abban az újra, feszesebbre vágott portréfilmben is, mellyel a Molnár századik születésnapját ünneplő emlékműsor is kezdődik a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában. A XX. századi sámán című dokumentumműben Molnár életútjának, munkájának számos ismerője, követője, munkatársa, tanítványa szólal meg. A dr. Kiss Gabriella rendezte, 2000-ben készült portré, ez a kivételes emlékállítás „színpadi verziójában”, kiváló ritmusával több mint méltó felvezetés az emlékest számára. Vitányi és Göncz Árpád, Pesovár Ernő és Dienes Gedeon, Vásárhelyi László és az emlékestet rendező Galambos Tibor éles, kifejező, plasztikus emlékezései mellett „meglepetésemberekként” két nagyszerű színész (kettő a rengetegből, aki táncosként indult): Margitai Ági és Bodrogi Gyula is a megszólalók között. Pergő szemelvényekben ismerjük meg az érdi KALOT Népfőiskolán, a siófoki Balaton Népfőiskolán, a Szent Imre Kollégiumok tánccsoportjaiban, a Csokonai és a ruggyantagyári amatőr együttesekben tevékenykedő Molnár munkásságát, nézeteit. Hallunk a „narodnyiknak” bélyegzett, meghurcolt Molnár eltiltatásáról, 1947-ben kiadott könyvének (Magyar tánchagyományok) tömeges, utólagos megcsonkításáról. A sajtóban megjelent, nyilvános önbírálatról (melyet állítólag, mint elhangzik, Vitányi Iván írt meg helyette: Vitányi a film egyik beszélője, akinél sajnos – milyen kár – nem kérdeztek rá, igaz-e a szóbeszéd), s az önkritika nyomán megkapott vezetői posztról a SZOT Együttesnél. A szakszervezeti együttest 1955-ben feloszlatták: Molnárral ismételten felmosta a követ a kor kultúrpolitikája. 1958-ban kinevezték a megalakuló Budapest Táncegyüttes élére, melyet nyugalomba vonulásáig, 1971-ig vezetett. Miközben kitüntetésekkel halmozták el, újra és újra elgáncsolták. Keserűen, teli sérelmekkel vonult vissza. 1987 júniusi haláláról nyúlfarknyi cikkek emlékeztek meg.

Molnár István az Elégia című koreográfiájában. Fotók: OSZMI Táncarchívum
Molnár István az Elégia című koreográfiájában (Fotók: OSZMI Táncarchívum)

A Galambos Tibor szerkesztő-felújító rendezte, grandiózus, szerény becsléseim szerint mintegy kétszáz táncost megmozgató emlékest egy sorozat része. A Molnár-alkotásokat évtizedek óta elevenen tartó, a szellemi hagyatékot hűen gondozó Galambos Tibor 1988, majd 1998 októberében (a nyolcvanadik, majd a kilencvenedik születésnapon) hasonló esteket szervezett a Mester, mestere emlékére, az ideihez hasonló programmal. Megkapó gesztusként – akárcsak a tíz évvel ezelőtti esten – ezúttal is számos senior táncos (maga a rendező is) közreműködött az est programjában. A hivatásos és amatőr együttesek előadói tömege önmagában is lenyűgözhette a szemlélőt: a színpadon és a nézőtéren mindenki megjelent, aki – és ezt keserűen kell itt leírjam – él és mozog. A portréfilm beszélői közül a közelmúltban eltávozott nagyokat, Vásárhelyit, Pesovárt, Dienest épp olyan megrendült megilletődöttséggel figyelte a teltháznyi nézőtér, mint az archív felvételről megszólaló, majd az est végén a híres, öregkori felvételen kardtáncát járó Molnárt.

Kritikát természetesen nem, legfeljebb impresszióim csokrát tárhatom itt az olvasó elé. A negyven-, ötven-, hatvanéves koreográfiákról már mindent leírtak korábban: a Dobozi csárdás méltóságteljes, mégis önfeledten játékos pompája, a Magyar képek a kísérletező Molnár szellemétől átjárt, szép, izgalmas képei, a Magyar képeskönyvnek a gyűjtő-teremtő művész-személyiség természetét mutató, grandiózus képei a magyar néptánc legismertebb kincsei közé tartoznak. A program első felében hosszabb-rövidebb Molnár-koreográfiák sorát adták elő hivatásos együtteseink: a produkciókat Galambos élő, értékes, érzelmekkel átjárt konferanszai vezették fel; a második részt, a Vavrinecz Béla (sajnos, igencsak elöregedett, kopott felvételről megszólaló, vadonatúj felvételre érett és méltó) héttételes művére komponált Magyar képeskönyvet amatőr csapatok adták elő. Hogy muzeális darabokat látok, egy pillanatra sem érzékeltem: a néptáncban ilyesmiről amúgy is értelmetlen beszélni, míg a Bartók-zenére komponált (a „másik” Molnár-alkotói félt is megidéző) Magyar képek az autentikustól legtávolabb rugaszkodó koreográfiája sem a kor távolságáról, az elmúlt időről szólt. Művészettörténeti élményt jelentett, nem a letűnt múlt egy darabját. S itt hirtelen bevillan a José Limón Társulat közelmúltbeli vendégjátéka – persze nem csupán amiatt, hogy arra ugyanezen színpadon került sor – s a por, amely az egészet belepte. Ezt a porréteget nem lehetett itt érzékelni, legfeljebb az értékes patinát.

Molnár István sokrétű szellemi hagyatéka, az expresszionista táncművész, a folklorista, a gyűjtő, a néptáncos, néptánc-koreográfus, a szobrász Molnár öröksége szépségesen bomlott ki előttünk ezen az estén. Az estén, melyen megejtő tisztasággal rajzolódott ki, mit jelent magyarnak lenni – senki rovására, nem indulatból, hanem elhivatottságból. Tanmeseként e kornak, véres szájjal fröcsögő, eszméket a történelem szemétdombjáról guberáló papundekli-honfiak megkeserítette időkben.

Galambos Tibor az est végén rámutatott: ez a generáció, a tanítványoké talán most utoljára hozott létre egy ilyen nagyformátumú produkciót. Kívánhatjuk csak, hogy Galambosnak ne legyen igaza.

Boldog az a lélek, melyre így emlékeznek.
Cím:  Tisztelet Molnár Istvánnak 1908-2008,  Felújító, szerkesztő-rendező:  Galambos Tibor,  Helyszín:  Művészetek Palotája - Fesztivál Színház,  Időpont:  2008. szeptember 16.
Megítélt támogatás: 800 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
A gálaműsor megrendezésére (2008)