BODIES – A kiállítás / VAM Design Center
2008.12.25.

Ha az volt a céljuk, hogy csillapítsák testünkkel kapcsolatos millió kételyemet – az nem sikerült nekik. Tucatnyi friss kérdésemre viszont nem felelt senki: a Bodies című kiállítás résztvevői keveset beszélő, preparált kínai hullák. VALACZKAY GABRIELLA CIKKE.

Miért? Ez volt az első kérdésem, amint beléptem a VAM Design Center Király utcai kapuján, és – bár közben megfogalmazódott száz másik – ugyanezzel léptem ki a tárlatról két órával később. Miért ekkora szenzáció az, amiből a legtöbb van ezen a Földön? Hány évszázad telt el Leonardo Vitruvius-tanulmánya meg titkos boncolásai óta, hogy mi még mindig elájulunk ruha alatti magunktól?

De spóroljunk ezúttal az álszentséggel. A Kína Daliani Orvosi Egyetemének plasztinációs laboratóriumából való preparátumokhoz egyikünket sem anatómiai tudásszomjunk csábított. Ha valamelyikünk olyannyira érdeklődne az emberi test felépítése iránt, és mégsem az orvosira ment, fölüthetne egyet a több száz vaskos album közül, hogy végignyalja azt a légzőszervrendszertől az izomműködésen át az idegpályákig.

Legyünk most olyan őszinték, amilyennek azt a tárlatot – reklámjai szerint – rendezője, az atlantai központú Premier Exhibitions Inc. szánta. A Bodies című kiállításra mind a hétmillióan a végbélnyílást szegélyező néhány szál szőrért mentünk el. Pár milligramm köröm alatti piszokért, szemöldökökért, szempillamaradványokért és fehérré konzervált péniszek mellett szomorúan fityegő herékért. A nyakon csípett halálért mentünk oda, semmi másért.

Ugyanezt a vágyunkat lovagolják meg – Gunther von Hagens 1995-ös tokiói „őskiállítása”, a Body Worlds óta – további szemfülesek, és telepítik országról-országra Body Exploration, Bodies Revealed, Mysteries of the Human Body és The Universe Within című tárlataikat. Von Hagens plasztináció nevű találmányát, miszerint a tetem izmainak víz- és zsírtalanítása után, azt szilikonkaucsukkal föltöltve beláthatatlan időre konzerválhatunk testeket, utóbb a michigani egyetem anatómiaprofesszora, Ray Glover is kölcsönvette. Neki köszönhetjük az egyszerűen elegáns Bodies címet.

A Király utcába május 24-én beköltözött tárlat atlantai szervezője ­– amellett, hogy felhívja a figyelmünket a bármely más, hasonló tematikájú tárlattal való összekeverés kínosságára –, kinyilatkoztatja: a kilenc helyiségben elhelyezett több mint kétszáz preparált szervet és egész testet egykori gazdáik felajánlották e tudományos célra. A tetemek másik része pedig ismeretlen személyazonosságú elhunytaktól származik.

Ez utóbbi tény bírta úgy fölhúzni az egyházat, az orvosi szakmát és ilyenformán természetesen a sajtót is, hogy az utazó kiállítás honlapjának gyakori kérdések rovatában a szervezők külön pontban tartották szükségesnek deklarálni: ezek a személyek természetes halállal haltak meg. Miközben egyesek arról cikkeznek, hogy az emberi jogi élharcosnak bajosan nevezhető Kína kivégzett foglyai testével vagy egyes szerveivel bánt ilyen nagyvonalúan.

Mások már azt is erkölcstelennek tartják, hogy – még ha életükben hozzá is járultak volna – a halottak testéből kosárlabdázó, karmesteri pálcával hadonászó vagy Rodin Gondolkodójának pózába merevített szobrokat kreáljanak. Túl azon, kit mennyire emlékeztet a body-kiállítások sorozatával menetelő tudósok eljárása a reneszánsz nyilvános boncolásaira vagy Kína emberközpontú társadalmára, az utazó „testületek” pofátlanul hatalmas kasszasikerek (Király utcai tarifa háromezerháromszáz, hétvégén és ünnepnapon háromezerkilencszáz), a kiállítástól bódult néző pedig igenis benéz minden lyukba, hajlatba és porc közé, amit csak e műfaj megenged neki. És élvezi.



A tömény anatómiát fali transzparensekre rótt legekkel lazítják a rendezők. Ezekből megtudhatjuk többek között, hogy az emberi test legparányibb csontja a fülé, leghatalmasabb izomkötege pedig a faré. Hogy az agyunk csak másfél kilót nyom, mégis egybillió idegsejt terepe, melyek közül egy a másodpercnél is rövidebb idő alatt tízezer másikkal léphet kapcsolatba. Ha pedig véredényeinket kiterítenénk, százhatvanezer kilométernyi vörös csíkot húzhatnánk belőlük. Ez utóbbi azonnal hihetővé válik, amint belépünk a testünk érhálózatát bemutató terembe. A corrosion casting nevű technikával ugyanis megmutathatóvá vált: ha mindent lefejtenének rólunk az érhálózatunk körül, piros vattabábura hasonlítanánk. A véredényekbe először színes polimert fecskendeznek, ami megszilárdul. Majd kémiailag eltávolítják a maradék testszöveteket, így látható lesz az erek valószínűtlenül sűrű mátrixa.

Mutat még Ray Glover professzor tumoros agyvelőt, feketére rákosodott tüdőt, félbevágott szívet, háromszorosra dagadt lépet, üveghengerben lebegő, tízhetes embriót és csontvázról legyezőszerűen lefejtett izomrostokat. Mindez tényleg mi vagyunk, ez tényleg döbbenetes és csodálatos, ki is írják a falra, hogy a szervezetünknél tökéletesebben működő számítógépet nem látott még a Föld. Hogy e megaprodukciók célja az emberiség anatómiai kiművelése lenne, az viszont erősen elgondolkodtat. Leginkább a teljes gúnyájából kibújtatott preparátumnál állva. Mellette, egy vitrinben, feje búbjától a lába ujjáig gondosan kiterítve az egész szőrös, anyajegyes, pattanásos, ráncos hacuka. Vajon hány bőrt tud még lehúzni az emberi testről ez a Leonardóénál is népszerűbb, újféle „body art”?

A kiállítás megtekinhető 2008. december 31-ig.

Vö. György Péter: Elárult testek
Bán Zsófia: Bodies - A kritika

Megjegyzés:  A kiállítás nem kért támogatást.
Címkék: Bodies, VAM Design