Marschner: A vámpír / Mezzo Operaverseny és Fesztivál
2008.11.21.

Teljes vértezetben, szamurájkarddal az oldalán ugrott elő az operarendező Balázs Zoltánból. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Nabil Suliman
Nabil Suliman

A Mezzo versenyében részt vevő többi operához hasonlóan a rennes-i dalszínháznak is sikerült találnia egy – a köztudatban legalábbis – „nemlétező” zenedrámát, Heinrich Marschner Der Vampyr című romantikus rémtörténetét. Pedig nem volt ez mindig így: a művet 1828-as bemutatója után Németországban számos helyen bemutatták, de eljutott Franciaországba is, sőt Londonban hatvan estén át játszották! Vagyis saját korában jelentős siker volt Heinrich Marschner műve, ám az okok megértéséhez érdemes a dátumnál elidőzni. A közvetve John Polidori 1819-es The Vampyre című szövege ihlette opera ugyanis illeszkedett a XIX. századon végighúzódó, s a Bram Stoker 1897-es Drakulájával kicsúcsosodó (és egyben lassanként megfakuló) vámpírmániához. A nappali és az éjszakai világ közti kontraszt, a földöntúli erők kéretlen vagy nagyon is óhajtott közreműködése a főleg egyedülálló vagy épp házasodni készülő csinos hölgyek körében, az elme és a lélek „normális ésszel” felfoghatatlan devianciái - csupa olyan téma, amit ma is jóleső borzongással analizálgat az, aki a transzcendens iránt érez némi vonzalmat.

Nabil Suliman és Helen Kearns
Nabil Suliman és Helen Kearns

A témaválasztás tehát telitalálat, Marschner – akinek más műveiben is rendre előkerülnek a földöntúli erők – remekül ráérzett a korszellemre, s a fenti tények ismeretében úgy tűnik, a zenéjével sem volt különösebb gondja hallgatóságának. Igaz, nézőpont kérdése, hogy a pohár félig tele van vagy félig üres, merthogy hiába a kontinens határain is átlépő sikertörténet, Marschner mára mégiscsak a nem ok nélkül elsüllyedt szerzők sorát gyarapítja.

Jelenetkép
Jelenetkép

Alighanem pechje volt, hogy Weber és Wagner közé született: az előbbi mutatta be első operáját Drezdában, az utóbbi pedig kifejezetten kedvelte, zenetudósok kimutatták Marschner zenéjének hatását a Lohengrinben, a Trisztánban, sőt a Ringben is. A lelkesek bizonygatják, hogy hősünk a hiányzó láncszem a két óriás között, a fanyalgók meg bombasztikusnak és patetikusnak bélyegzik Marschnert. Az igazság meg nyilván középen lapul: nagy, erős zene ez, van benne dráma meg szerelem, és hát igen, mai füllel sokszor túlzásnak hat, de az is lehet, hogy csak túl sok Wagnert hallgattunk.

Marschner a természetfölötti erők által félbeszakított esküvő korabeli vándormotívumát (ld. A bűvös vadásztól az Istenek alkonyáig és tovább) skót környezetbe plántálta, ahol a címszereplő Ruthvennek duplán van oka félni a hajnali napsugaraktól: huszonnégy órát kap ugyanis a Vámpírmestertől, hogy három szűz feláldozásával megmentse saját életét. A kissé túlbonyolított, a folklór toposzait is bőven mérő szüzsé kacskaringós kitérői után a végeredmény három halott – közülük kettő nő, egy pedig (a) vámpír.

Nabil Suliman
Nabil Suliman

Balázs Zoltán merész húzással Skóciából a földgolyó másik oldalára, egyenesen a felkelő nap országába utaztatta a németül beszélő skót vámpírokat. A háttérül választott japáni keret jól átgondolt, egyetlen látásra minden ízében tán ki sem élvezhető rendezői koncepció része lett. Az ezúttal is bevált csapatával dolgozó Balázs Zoltán eddigi munkásságát ismerve gyakorlatilag semmi szokatlan nincs A vámpírban, hiszen a határozott értelmezést sugalló, egyben fokozott nézői koncentrációt követelő szerepkettőzések, sőt -háromszorozások (dramaturg: Góczán Judit) vagy a rendező által oly igen kedvelt tükrök és tükröződések megintcsak lényegi szervező elemmé válnak. És tényleg, a két (később halott) arát bátran játszhatja ugyanaz az énekesnő, épp úgy, ahogy a három hölgy három nemzőatyját is adhatja egyetlen énekes – a fontos dramaturgiai beavatkozás a sokfelé indázó történetet bátran regulázza, s határozottan irányítja figyelmünket az általános tanulságok felé.

Az egyszerű, mégis fenséges látványvilág (díszlet és jelmez: Gombár Judit), a színpad határain ötletesen és bátran túllátó térhasználat (végre valaki észreveszi, hogy egy hatalmas, neobarokk színházépületben ülünk!), a néhány főszereplő és a tekintélyes létszámú kórus precíz mozgatása (koreográfus: Szöllősi András) a rennes-i előadást legjobb pillanataiban Robert Wilson nagyszabású színpadi vállalkozásaihoz teszik hasonlatossá: Balázs Zoltán rendezése minden ízében érett, nagyfokú színházi érzékenységről tanúskodó munka. Az eredmény fontos visszaigazolás lehet a rendezőnek is: A vámpírban azt látni, hogy a nyilvánvalóan máshoz szokott énekesek fegyelmezetten és pontosan hajtják végre a nem hétköznapi utasításokat. A lelassított, mégis feszültséget sugárzó mozdulatok, a szamurájkardok vészjósló forgatása vagy a mindig esztétikai élményt is jelentő, sokszor egyszerű, de ettől még nem könnyen lefordítható színpadi gesztusok kivételes összpontosítást követelnek játszótól és nézőtől egyaránt. Az énekeseken olykor látni a heroikus küzdelmet, de minden elismerés megilleti őket, hiszen egyértelműen többek ők mint fegyelmezett végrehajtók.

Nabil Suliman és Helen Kearns. Fotók: Dusha-Kiss Barbara
Nabil Suliman és Helen Kearns. Fotók: Dusha-Kiss Barbara

Gombár Judit a színpadot uraló hatalmas fehér falfelület, a belőle kivágott, széthúzható kapu, valamint az előtte lévő alacsony lépcsősor által, valamint a jól megválasztott fényekkel a lehető legkevesebb eszközzel idézi meg Japánt. Merthogy a távol-keleti ország csak mint mesei közeg lényeges: az ősi kultúra archaikus motívumaira, a nagybetűs Szerelem és Halál, Harc és Barátság fogalmaira koncentrál az előadás, ezáltal pedig valójában meglepően hűséges marad az eredeti műhöz.

Mert szerelem és halál kéz a kézben jár itt is: az 1828-as bemutatót követően a mű egyik kritikusa éppen azt kárhoztatta Ruthvenben, hogy Marschner nem abszolút negatív figuraként kezeli, inkább ambivalens portrét rajzol, s érző lényt kreál a szörnyből. Nabil Suliman Ruthvenje – a szünet után bejelentett betegsége ellenére is – több mint meggyőző; hangjának ereje, neki pedig izgalmas, valóban démoni kisugárzása van, igazi telitalálat a címszerepre. A barátot és a vámpírmestert játszó, szintén versenyszereplő Marc Haffner átlagos teljesítménye miatt a két férfi közt dúló harc csúcspontjai nem forrósíthatták fel a levegőt. Helen Kearns énekelte a vámpír két áldozatát: a különösebben nem megragadó Janthe után alighanem neki is felüdülés volt Emmy jóval árnyaltabb szólama. A harmadik, a vámpírtól megmenekülő szerencsés lány, Malwina szerepét a francia Vanessa le Charles kiváló formában abszolválta. Arról pedig, hogy a vámpíroknak is szükségük van olykor kacagásra, a második felvonás igen szellemes, az ivás gyönyöreiről szóló betétje győz meg, melyet nem csupán tekintélyes méreteivel tett emlékezetessé Karine Audebert „szumógésa”.

A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a MEZZO Operaverseny és Fesztivál 2008 gyűjtőlapon olvashatják.



Szerző:  Heinrich Marschner,  Cím:  A vámpír,  Versenyszerepek:  Helen Kearns, Vanessa Le Charles, Marc Haffner, Nabil Suliman,  További szereplők:  Christophe Gel, Francois Piolino, Jean-Jacques L\'Anthoen, Davy Cornillot, Guillaume Rault, Ronan Airault, Karine Audebert,  Közreműködik:  Pannon Filharmonikusok,  Vezényel:  Olari Elts,  Díszlet- és jelmeztervező:  Gombár Judit,  Koreográfus:  Szölllősi András,  Dramaturg:  Góczán Judit,  Rendező:  Balázs Zoltán,  Bemutató:  2008. október 31.