Molière: A mizantróp / Örkény Színház, DASZSZ 2009
2008.09.28.

Amikor Petri György 1994-ben zseniálisan magyarította-újrafogalmazta a Mizantrópot, Molière amúgy is keserű megállapításába a maga és kortársai életérzését vetítette bele: „Ez a kor oly perverz és becstelen!” Napjaink valóságáról ennél is lesújtóbb Gothár Péter véleménye. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Gálffi László és Polgár Csaba
Gálffi László és Polgár Csaba
Molière darabjának műfaji megjelölése komédia, ám az Örkény Színház előadása egyáltalán nem önfeledt komédiázás. A publikum 1666. június 4-én sem nevette végig a darabot, amikor a címszerepet maga a szerző játszotta, és mindent megtett azért, hogy a közönség jól szórakozzon. A mű azóta is zavarba hozza olvasóját-nézőjét, mert az író jellegzetes és örökérvényű magatartás- illetve viselkedésformák mulatságos torzképét adja, ugyanakkor a főszereplő sorsa inkább tragédiába illő.

Mácsai Pál
Mácsai Pál
Mint minden monomániás, az emberi viszonyokban nélkülözhetetlen becsületességet, egyenességet és korrektséget igénylő és számon kérő Alceste is egyszerre nevetni- és szánnivaló, ám nehéz vele fenntartások nélkül együtt érezni. Ez abból is fakad, hogy mizantrópiájának és kivonulásának igazi okáról csak közvetve szerzünk tudomást. Miközben a színpadon az Alceste és Célimène közötti szerelmi dráma zajlik, persze felvonulnak azok, akik képviselik azt a társadalmi közeget, amelyet a címszereplő megvet, de megváltoztatni nem tud, tehát menekül belőle. Ugyan többször szó esik perről, amely megnyeréséhez összeköttetések kellenének, intrikáról, összefonódásról, álszentségről, sőt, azt is látjuk, amint Alceste-t tárgyalásra idézik, mindez a szerelmi szálhoz képest másodlagos. Pedig a férfi döntésében az általános csalódottság a meghatározó, s tettéhez „csupán” az utolsó lökés az, hogy Célimène, bár feleségül menne hozzá, a társadalomból való kivonulásában nem hajlandó vele tartani.            

Für Anikó és Hámori Gabriella
Für Anikó és Hámori Gabriella
Gothár Péter a cselekmény e látszólagos háttér-vonalát többszörösen felerősítette, magát az előadást pedig felstilizálta, ezzel a darab alapproblémáját egyszerre hozta közel hozzánk és távolította el tőlünk. Egyértelműen Alceste s dilemmája áll a cselekmény középpontjában. Ez a rendezői döntés hangsúlyosabbá tette a főszereplő és vitapartnere, Philinte kapcsolatát, de jelentősebbé váltak az Alceste és dramaturgiai ellenlábasa, Oronte közötti jelenetek is.

Az előadás kezdetekor egy ajtónyílásban állva vitázik a láncdohányos, dohogó Alceste, s a nála jóval fiatalabb és racionálisabb Philinte. Sötét-szürke, illetve fekete ruhájuk mai öltözet is lehetne, de egy csöppnyire elrajzoltak, jelmez-szerűek. A második jelenetnél két japán öltözetű, tipegő szolgáló (a darabban baszknak nevezett szolga szerepében) széttolja az előszínpadi falakat, s különös tér nyílik elénk. A színpadot matt-fehér, rizspapírt idéző anyagból készült, kis ablakokkal áttört falak határolják, amelyeken elszáradt futónövények nyomai láthatók. A háttérben, az ablakokon keresztül gyümölcsökkel dúsan megrakott almafaág látható. Az egyetlen bútordarab az ötvenes-hatvanas évek menő dizájnját idéző, égővörös szkájbevonatú, kényelmetlen ülőalkamatosság.

Takács Nóra Diána
Takács Nóra Diána
Ez a lépcsőzetesen három szintre osztott tér Célimène szalonja, amelyben az alakok legtöbbje nem él, hanem létének, jellemének és helyzetének lényegét demonstrálja. A japános közegben különböző stílusokat idéző jelmezkölteményekben lépnek elő a szereplők. A nőkön hajszálvékony fémhuzalból „tupírozott”, áttetsző parókafantázia látható, Célimène minden megjelenésekor más, testét kevésbé vagy jobban látni engedő estélyi ruhát hord, a se hús, se hal Acaste és Clitander, a két márki (az előbbit Für Anikó, az utóbbit Znamenák István játssza!) commedia dell’artés reminiszcenciákat idéző álarcot visel, a társasági élet réme, a pletykás Arsinoé pedig olyan, mint egy báb, ölben kell hordani, ha valahova leállítják, nem tud elmozdulni, csak fehér zsebkendőjébe bugyolált nyeles kis csengőjével babrál. Leginkább Oronte meggyvörös öltönye rokonítható Alceste és Philinte megjelenéséhez, ugyanakkor a felolvasandó szonettjét rejtő rózsaszínű műanyag irattartó az említett ülőkéhez passzol.                 

Znamenák István, Hámori Gabriella és Polgár Csaba
Znamenák István, Hámori Gabriella és Polgár Csaba
Az Örkény Színház produkciójának legerősebb hatáseleme a látvány – azaz Berzsenyi Krisztina fantasztikus jelmezvilága és a rendező erősen konstruált színpadképe –, ugyanakkor az előadás sikere a társulat nagyon fegyelmezett, pontos és jó színvonalú együttes munkájának köszönhető. A koncepcióból adódóan a címszereplő Gálffi Lászlóra hárul a legnagyobb feladat, s a színész remekel. Ízig-vérig mai értelmiségit játszik, aki inkább töpreng, mint harcol, önmagával vitázik, tisztában van azzal, hogy a dzsungel-törvények között felfogásával életképtelen, de nem tehet mást, követi meggyőződését. Mellette Mácsai Pál félelmetes, hidegfejű, elképesztő váltásokkal operáló Oronte-ját és Polgár Csaba alázatos, de partneréhez felnövő Philinte-alakítását kell kiemelnem.   

Mácsai Pál és Gálffi László. Szkárossy Zsuzsa felvételei
Mácsai Pál és Gálffi László. Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Az ötfelvonásos darabot egy részben játsszák, s az eredeti negyedik felvonás után hirtelen stílusváltás következik be. A színészek rizsporos parókában, köpenyben lépnek be, kezükben hangszer, s Fekete Gyula XVII. századi muzsikát idéző zenéjére kórusművet mutatnak be. Ezt követően a szereplők hangsúlyozottan mai köznapi viseletben jelennek meg. Ekkor mondja el a feltűrt ujjú kockás ingben visszatérő Alceste a már idézett elkeseredett mondatát, de azt is, amelyet a nézőtérre jelentőségteljes pillantásokat vetve, a szavak között hosszú szüneteket tartva közvetlenül a lenn ülőknek címez: „Emberek? Nem! Ezek valódi farkasok! Söpredék, köztetek én élni nem fogok.” Mindennapjaink tapasztalatából megértjük elkeseredését, tiszteletben tartjuk elhatározását, sőt, akadhat, aki osztozna is vállalt sorsában, ha e gondolat érvényesülését nem rontaná le az embergyűlölő szolgájának, Du Bois-nak jelentésszűkítő megjelenése.

Az utolsó jelenet végén Alceste előtt kitárul a hátsó fal, és ő, mint egy mesében vagy Rousseau történetében, eltűnik az almafa ágai között. A társaság nem mozdul, Arsinoé tollaslabda-ütőt vesz a kezébe, Philinte labdát varázsol elő, s ütögetni kezdenek. Nem történt semmi, az élet megy tovább.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a DASZSZ 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. MGP: A mizantróp
Zappe László: Habautomata
Kelemen Orsolya: Célimène almái
Csáki Judit: Nagy vágta
Kolozsi László: Ez a kor 
Koltai Tamás: Enyhe émelygés

Rendező:  Gothár Péter,  Díszlet:  Gothár Péter,  Jelmez:  Berzsenyi Krisztina,  Zene:  Fekete Gyula,  Dramaturg:  Morcsányi Géza,  Munkatársak:  Schönberger Árdám, Boskovics Szandra e.h.,  Szereplők:  Polgár Csaba, Gálffi László, Hámori Gabriella, Mácsai Pál, Földes Eszter e.h., Ruzsik Kata e.h., Takács Nóra Diána, Für Anikó, Znamenák István m.v., Kerekes Éva, Máthé Zsolt, Köleséri Sándor
Megítélt támogatás: 2 400 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására (2007)